Egyik kedves ismerősöm, László Andrea, akit apró pólyásbaba kora óta ismerem, elpanaszolta a Facebook-on, hogy megharapta egy kutya.

Erre reagáltam az alábbit: Simán feljelentheted a gazdáját, amennyiben tudod, kié. Sajnos én is jártam így. Reggeli futás közben  (2013 nyara volt) láttam, hogy egy felettébb hebrencs kutya száguld lefelé a dombról felém, tehát leálltam. Semmiféle mozdulatot nem tettem, nem hadonásztam, nem szóltam. A gazdája teljesen tehetetlen volt, már csak azért is, mert turbó állapotában is csak a meztelen csiga alvó szintjét ütötte meg. 

Oda futott hozzám – már mint a kutya -, és csak úgy, úri passzióból combon harapott. Mondom a nőcinek, hogy kösse meg a kutyáját. Erre azt válaszolja, „nem volt az olyan nagy harapás”. Csak azért, mert nem üvöltöttem fel a fájdalomtól, mert fegyelmeztem magam! Egy hónapig csak sántikáltam. (futásról szó sem lehetett!)

Ezzel a „más fa…val csalánt verni” metódussal biztos már találkoztatok ti is. Tipikus példa: Dániel világrahozatalát 5,5 óra, egyfolytában tartó falkaparás és fogak között kiszüremkedő káromkodás jellemezte. Más kérdés, ahogy világra jött egy szem, egészséges bébim, abban a percben el kezdtem sajnálni a férfiakat, hogy ilyen elementáris élményben soha nem vehetnek részt. Ám, ahova ki akarok lyukadni, az orvos, akit csak a több órás vajudásom végén láttam meg, azt mondta: „normális szülés volt”. Na, ettől a szövegtől az oszlopnak mentem. 

Vissza az ebekhez: az oltási papírt beszereztem, de a mumifikált csaj férje milyen galádul viselkedett!!!! Fel kellett volna őket jelentenem, csomó pénzt kaptam volna kártérítésül. Ezt kellett volna tennem. Már irtóra sajnálom, hogy nem ezt tettem. Mintha én haraptam volna meg a kutyáját, olyan pokroc volt az ürge. Ő volt felháborodva. Azzal fenyegetőzött, hogy leönti az autómat festékkel…

II.
Ez a kutyaharapás a bögyömben van, úgyhogy vasárnap lévén még elmesélek két sztorit. Egyik 18 éves koromban történt. Mint dunaújvárosi ifjonc, aki az életet még akkor tanulta az ABC-és könyvből, nyáron a Duna-part volt – mint minden valamire való tinédzsernek – az életünk fő színtere. Kánikula lévén, be akartam menni a vízbe, de a parti csoportképhez egy testes farkaskutya is hozzá tartozott.

A gazdája szólt nekem, hogy nem szereti a kutya, ha valaki bemegy a vízbe, tehát ne tegyem. Ne menjek úszni? Micsoda hülyeség!” -, gondoltam magamban, és már meg is céloztam a Duna hűs habjait. Ám a kutya – az ígéretnek megfelelően szorosan a nyomomban. Morgott. Én nem. Ahogy beléptem a vízbe még vészteljesebben morgott. Én szemmel tartottam a tapadós tangó partnerét, ezért körbe-körbe forogtam, hogy a kutya reakcióit láthassam.

Kérdem magamban: „meddig forogjak már, mint az a bizonyos a gatyában?” Tehát beugrottam a vízbe. Ebben a percben a kutya fenéken harapott, még a levegőben. Esküszöm, még a bikini alsómat is kissé lerántotta, hogy pont „jó helyen” haraphasson meg. Persze be volt oltva. Én nem.

III.
Másik sztori, ez pont az első sztorit követő hónapban történt. Tehát a seb még javában sajgott.

Mentem egy régi ismerősömhöz. Árpiéknak két, gyönyörű ír szetter kutyája van. Zuhogott az eső, és a kertkapuban még az esernyőmet a fejem fölött tartottam. 

Tehát a „fegyveremmel” fenyegetően a fejem fölött „hadonásztam” – az eseményeket visszapörgetve, és a kutya szempontjából írom mindezt. Az egyik kutya se szó, se beszéd, a combomba harapott, pont az egy hónappal beszerzett, fájdalmas harapástól két centire. 

Elmondhattam, hogy gyűjtési szenvedélyem nem csak visszautasítások kapására korlátozódott már. Hogy mit gondol a kutya magában, mi nem tudhatjuk. Ez az ír szetter azt gondolta: „íme, jön Mara. Igaz, hogy a múltkor nem volt ellenséges, de most fenyegető magatartást tanusít. Tehát végzem feladatomat…”

Félre ne értsük egymást: én IMÁDOM A KUTYÁKAT!