Ahogy az őszbe haladunk előre, egyre kardinálisabb kérdéssé növi ki magát, hogy mit eszünk . A macskáink is gyakrabban „csipegetnek” valamit…
Szerző: simonmara
Megszülettem, és ez elég ok volt arra, hogy kíváncsi legyek másokra, a világra, mely körül vesz. Ennek a túlfűtött kíváncsiságnak "köszönhetem" az összes kalandomat, melyeket papírra vetettem - mások és jó magam szórakoztatására. Sajnos sok eltűnt valamerre, mint a vadlovak a messzeségbe.
Mindannyiunkat ér különböző, nem kellemes élmény, amely úgy esik a fejünkre, mint a macska, amikor lecsúszik a tetőről, és épp ott állunk. Ki gondolná? Az Élet azonban mindig gondoskodik egy kis csemegéről. Viszont, hogy nem erről szól a versem, az már tuti…
Nagyon fogok villózni és akár a végletekbe menni, de most éppen hajnal van, nekem hajnal 6 óra. Fent vagyok már 4 óra óta, és fárasztom magamat mindenfélével.
Nem egszerűbb, ha közöljük a másikkal, mi is az ábra? Nem, egyeseknek nem szabad semmit sem mondani, mert megsértődnek.
Szeretjük a sunyi embereket? Nem! Főleg akkor nem, ha bennünket akarnak becserkészni!
És valóban, lassan bekúszik az éjszaka a tudatunkba, a csontjainkba. A mozdulatiank zombisodnak, lelassulunk, s lassan, lassan elalszunk.
Ma eszelősen elégedetlen hangulatban nyitottam ki a szemem. Már félálomban is szigorúan hülyeségek jutottak eszembe. Talán Tünci váltotta ki belőlem…
A házi tündért nem rólam mintázzák, pedig ha megemberelném magam, akkor akár az is lehetnék. Nem akarok azonban azzá válni! Sajnálom rá az időt!
Az ominózus 100. blog – a többihez hasonlóan – nemcsak édesből, de savanyúból és sósból is áll. Győződjetek meg erről!
Valóban mindennek eljön a maga ideje, csak kérdés, mikor. És akkor egyszer csak elvesztjük a türelmünket. És pont akkor nem kéne…