Simonék félrebeszélnek (95.) Ráckevei gát felől fúj a szél – kerékpárút épül, de milyen?

A beköszöntő fotó (Terike barátnőmmel, Juci kutyájával és velem) még abból a békebeli, idilli világból való, amikor a gáton mindig az évszaknak megfelelő virágok, növények pompáztak, és mindenki jól érezte magát rajta, aki csak sétálni akart vagy netán sportolni.

Mottó: A művi sosem ér fel a természetessel!

Egyik nő ismerősöm, Andrea hetekkel ezelőtt a Keszeg sorról ezt írta messengerben: „Tegnap még sétáltam egyet – búcsúzásképpen – kutyástól, gyerekestől. Sokat gondoltam a Duna utca lakóira. A zaj, a por… és az „elvett” élmény. A gát végtelenségének szabadsága, gyerekkorom bringázó örömei. Az emlékek végleg mappába kerültek.”

Meg kell azonban jegyeznem még az elején: milyen jó nekünk – a szó szoros értelembe vett -, porban kúszó por nép lányának, fiának, hogy végre ránk is gondoltak fentről, az íróasztalok árnyékában, és hozzánk dobtak „egy kerékpározásra alkalmas, félszilárd burkolatot” Ráckeve-Makád magasságában 200 milliós beruházásként. Nekem tetszik, hogy a hivatalos neve ez: „korona-stabilizáció valósul meg!”, másnéven: „hengerelt dolomit út”. Révész Máriusz, az aktív Magyarországért felelős kormánybiztos szerint „ez a megoldás költséghatékony, környezetbarát és megfelelő fenntartás mellett tartós is.”

Az elmélet mindig gyönyörű és kristálytiszta, a gyakorlatban viszont csodálatosan, a természettel harmonizálva alakítottuk ki mi, Ráckevén lakók az aktív szabadidő programunkat. Nem volt diszkrimináció, mert mindenki megtalálta számítását, és a természetet sem kellett lebunkózni. 

Annál költséghatékonyabb megoldás nincs, mint amit a természetes növényzet produkál! Na, és: tökéletesen környezetbarát, ráadásul – milyen érdekes -, még fenntartással sem kell bajlódni, mégis perfekt marad hosszú-hosszú évtizedeken át! (Igaz, 2x illik füvet nyírni.) A környezetbarátságról az jut eszembe, hogy az indiánok is megskalpolták a fehér emberek fejét – környezetbarát szemlélettől vezérelve. És nem véletlenül jut eszembe a Fülöp-szigeteki élményem, de ezt későbbre tartogatom… 

Ez idáig sok család lelte örömét a természet nyújtotta lehetőségben, amely – természetességénél fogva – igazi kuriózum volt az ide látogatóknak is. A nagy vírus mizéria idején pedig megtriplázódott a gát szerepe az egyre jobban elharapódzó depresszió megfékezésére.

Több ezer négyzetméter területen többé már nem lélegzik a vegyes növényzet által a föld, nem termelődik oxigén, nem hűti a levegőt a forróságban, nem nyeli el a patakokban zubogó vizet, nem táplálja a madarakat, a rovarokat, nem nyugtatja meg látványával az embert, nem kíméli a bokát, nem rohangálnak rajta sikongva a gyerekek, nem veszik igénybe a futók, nem akar ismét formába jönni a hosszabb ideje ágyban fekvő azzal, hogy nagy sétát tegyen a gát tetején, miközben tüdeje a növényzet által megszűrt, tiszta levegőt szívja be, felváltva a beteg szoba kissé áporodott levegőjével.

Igen, aki még idáig nem jött rá: érzelmi oldalról közelítem meg ezt a hosszan kígyózó ügyet, ezért többször is ismétlem magam. S mindezt azért teszem, mert sokan közülünk érzelmi alapon éljük életünket, s nem zombiként. És milyen érdekes, akivel csak beszélgetek napközben, mindenki szóba hozza tőlem függetlenül ezt a szörnyűséget, és folyik belőle a panasz-áradat, mintha tudnék ezzel bármit is kezdeni.

• Még jó, hogy nem mostuk le az autót -, mondja Laci a természet megerőszakolása 4. napján, amikor egy kis úthenger is elhúzott előttünk – mintha kergették volna – a búsba. Ahogy illik: mögötte óriási porfelhő. Ekkor Poci macskám felállt az ágyról, és kikukucskált az ablakon. Ő is meg akart győződni arról, jól hallja-e, egy ilyen kis szemétláda-féle iparkodik valahová. Kutyáim szájában megállt a cubák, mert szóhoz sem jutottak a felháborodástól.

Ugyanis 4. napja fürdünk a porban, piszokban, az előttünk húzódó, amúgy is messze rossz (ide behelyettesíthettek más jelzőt is nyugodtan) úton (Duna utca) hatalmas monstrumok dübörögnek fel-le, míg a kedvenc gátunkat éppen most szedik széjjel. Mi a gát Duna utcai részén lakunk, tehát mindent megfigyelhettünk első kézből.

Mielőtt ez a borzadály megtörtént, pezsgett az egészséges élet. Aki Ráckevére lelátogatott, pont a táj természetessége fogta meg. Most pedig a messze kígyózó, leskalpolt, öklömnyi kövekkel teleszórt, bokatörő utat „élvezhetjük”. Por-piszok, bárhová lépünk.

Amikor hatalmas nagy esőzések voltak, a gát szó szerint magába szívta a hatalmas nedvesség-tömeget, és nyugodtan lehetett sétálni a tetején, miközben az utakon pedig bokáig álltunk egyébként a vízben. Ennek vége.

Egy évekkel ezelőtti Fülöp-szigeteki emlék jött elő. Ott láthattam: a tehetősebbek úgy hencegtek gazdagságukkal, hogy a növények szárát körbe bebetonozták totál tudatlanságból, vagyis a természetes, élő növénytakarót halott betonra cserélték közvetlenül a ház előtt. Ha hagyták volna a természetes növényzetet, nem szenvedtek volna egész éjszaka a hihetetlen hatalmas forróságtól, mert a beton csak úgy ontotta magából a kemence forróságot.

A művi sosem ér fel a valódival!

Most a gát „bicikli úttal” való megterhelése elvesz tőlünk több ezer négyzetméter oxigént termelő, bogarakat és madarakat tápláló füves, értékes, vegyes-növényzettel fedett területet. Pedig úgy is eljárhattak volna, ha nem az íróasztal mögül tervezik meg az utat, hanem biciklire pattanva megnézik a terepet. Akkor láthatták volna, hogy ha a Keszeg sor felőli, iszonyú rossz minőségű, kis forgalmú utat kiszélesítik, a biciklistáknak is lett volna hely, az autósok is jó néven vették volna. Sőt! Mit ad Isten, még a babakocsisoknak, a nordic walkingos hölgyeknek, uraknak, a bokájukat kímélő futóknak és a kutyájukat sétáltatóknak sem csorbult volna az érdekük, és a természetet is meghagyták volna lélegezni, „üzemképesnek” maradni.

Gyászkeretes jelentésem: szem- és ideg-nyugtató, több évtizedes, zöld, az évszakoknak megfelelő virágok, növények szemlélése, az egészséges mozgás lehetősége ezennel befejeződött.

Mondhatnám, sokkot kap az, aki még arra emlékezett, hogy amerre elnézett, füvet látott, természetes növényzetet, de ma… Persze kb. 3-4 hét telt el, és az eddigi eredmény: Kb. 3-5 km-es szakaszon leskalpolták a gátat, ami nekünk, itt lakóknak ez több mint kínos volt: iszonyú zajjal, mocsokkal járt és legfőképp, mintha a szívünket tépték volna ki: a kedvenc közéleti színterünket lebombázták hatalmas, gusztustalan masinákkal. Mind a gát belső, füves útját úgy, ahogy van, tönkretették, és sikeresen a gátat is, valamint a Duna utcát is.

Ez a videó tökéletesen dokumentálja, mit is kellett tönkre tenni, amely örömet nyújtott minden élőlénynek, aki szereti a természetet, a mozgással egybekötött aktív kikapcsolódást. Ide tartoznak a gyerekek is. Sőt, még az idősebb korosztályból is láttam életvidám férfiakat és nőket rendszeresen kocogni, nordic walking bottal közlekedni. Most viszont őket letúrták a bicikli út ürügyén az autók közé, ahol nincsenek biztonságban:

És csak hosszan kígyózó, ronda, holdbéli tájra emlékeztető, törmelékes, öklömnyi kövekkel tele, hosszított földkupaccal a két oldalán végig futó, félbehagyott út látható. Az összkép: pitiáner, kicsinyes, lehangoló, használhatatlan, siralmas. Persze tudnék jóval – a jelenlegi helyzetnek megfelelő – veretes jelzőket is használni, nem teszem. És fogadni mernék, hogy olyanok hozták a döntést: bicikli utat kell csinálni! felkiáltással, akik nem is szoktak kerékpározni, mert nem tudják, mit jelent a törmelékes úton kerekezni.

Ez egy lélekemelő, jó fotó, Dönci a leskalpolt gáttal:

Ha valaki futni szeretne, már csak a gát Duna-parti részén levő hihetetlenül – igazi magyar jellegzetesség – hepe-hupás, elefánt csapdákkal tarkított, töredezett beton úton – Keszeg sor, Napospart – teheti. És ha egy autó pont ott húz el, akkora porfelhőbe burkolja az egészséges életet kedvelőket, hogy öröm nézni. Tényleg kíváncsian, tele optimizmussal szívünkben várjuk azonban a végkifejletet, mi lesz a…, hogy lesz a…

Miért nem hozták rendbe a Keszeg sor elejétől, és egy kis kiszélesítéssel a kerékpárosoknak is lett volna hely, a gátat békén hagyták volna?

Senki nem tudja bemesélni, hogy a természetesnél van jobb. Jobbat még nem talált ki az ember, mert ahová beteszi a lábát, fű nem terem, és úgy látszik, itt szó szerint kell érteni – legnagyobb sajnálatunkra.

Mielőtt végleg búcsút mondanánk egymásnak, olvassátok el a „Jól meggondoltad?” avagy május 1-i bicikli túra a tassi csárdához című blogot, ami szintén a kerékpározásról szól.

És itt van még: (A behajtani tilos tábla kinek szól?)

A Simonék félrebeszélnek sorozat kedvelőinek ajánlom, hogy a KATEGÓRIÁBAN nézzenek körül: https://simonmara.com/category/simonek-felrebeszelnek/

Ha barangolni akarsz a blogom lankáin, megteheted!