Vers: Igen, megérkeztem

(Nem is értem, hogy hagyhattam ki a többi vers közül?)

IGEN, MEGÉRKEZTEM

Tudom, egyszer megérkezem hozzád.

Hosszú az út előttem:

kanyarog vég nélkül az ösvény – mely

hol zúzmarás hegyeken, hol pedig

háborgó tengeren vezet át – és

örvénylik a lég, társam a tünékeny

délibáb. Bizony korán kelnék,

ha lenne miért, későn feküdnék, ezt

egyébként felszólítás nélkül megteszem,

de üres órák kóválygós egyvelege a 

fentlét, mert ahhoz sincs lelkierőm,

ha fáradt vagyok (ez este tájt gyakran

megesik velem), hogy levessem poros

gúnyám és összeessek, a felejtő álomba

ugorjak fejest. Lassú-felvételben megvetem a

Déli-pályaudvar-szerű fekhelyem. Macskám

lepedőmet púpos háttal simítja helyettem.

Csak egyszer álmodhatnék veled, azt,

amit éberen nem lehet, csak egyszer

mondhatnám – legalább álmomban…

Addig még felkelek hányszor, kikelek

magamból, töppedt gondok gyötörte,

tiltakozó végtagjaimmal az álmodozás

melegágyából. Ahogy tőlem telik,

a vitorlám leeresztem, mert szellő

egymáshoz nem koccan (jaj, a lila

látóhatáron nem halálfejes kalózok

ottan?), ráadásképpen a vihar is telibe

talál, mihelyt úgy véli, farom neki

tetszően nem úgy moccan és nem úgy riszál.

Öblöd a messzeség ölében hever, minden

sejtelmesen csendes, szívem az örömtől

és szorongó szeretettől terhes. Sirályok

szálldosnak fölötted, cirkalmas parti sziklák

öntudatosan fehérlenek, tengeri süneidet

eldugod előlem, pedig fahéjszínű

talpammal már megízleltem közülük

nem egyet. Az idő múltával a veszélyes

tajtékok szelíden messze kerülik öblödet.

Csak őszi falevelek vitorláznak ég-tiszta

vizeden. Eltévedt, játékos delfinek ezüstös

holdfényben ívelnek. Ősz hajszálaimat

erre az alkalomra megnövesztem, szétterítem

végtelen vizeden, hogy ringathassam rajta

nyugodtnak tűnő tested. Igen, megérkeztem.

(A vers az Érzelemrészvények 2. kötetből származik, költő: Simon Mara)