Szöszi-NET (70.) Miért hiányozzon a harag a szívünkből?

A kissé hosszú című blogomnak a témája örökzöld: miért érdemes a haragot minél előbb „kidolgoznunk” szívünkből. „Nagytakarításom” alkamával került elő ez a levél. A levél már poros, de a téma sokunknak még mindig aktuális.

Még saját élettársunkat sem ismerhetjük eléggé, nemhogy azokat, akikről semmit nem tudunk, csak feltételezésekbe bocsátkozhatunk. És ha teljesen fals, amit gondolunk a másikról? Akkor megítéltünk, sőt elítéltünk egy embert, amikor az igazsághoz semmi köze a feltételezésünknek.

Általános iskolás lehetettem, amikor Csongrádon nyaraltam kedvenc nagyszüleimnél, akik a város egyik igen nagyra becsült tanító párjának számítottak. Már az utca végéből levették a sapkájukat a férfiak, ha meglátták őket. Mint augusztusi gyerek, nem tudtam igazából élvezni a születésnapi, családi összejöveteleket, mert a családom szanaszéjel volt a nyár miatt. Haragudtam édesanyámra, hogy nem ad életjelt, meg sem emlékezik augusztus 17-éhez közeledve egyetlen leánya szülinapjáról. Ahogy közeledett az a bizonyos nap, annál nagyobb harag, fájdalom költözött a szívembe.

Édesanyám meglepetést akart okozni azzal, hogy születésnapomon érkezett meg Csongrádra, és egy gyönyörű hajas-babát adott ajándékba. (A mai napig őrzöm azt a babát.)  Ám addigra már annyira lehúzott a harag, a bánat súlya, mintha köveket kötöztem volna a bokámra, és beugrottam volna a sodró folyóba.

Hosszú időbe tellett, mire vissza tudtam térni a rendes kerékvágásba. Akkor megtapasztaltam, hogy a haragnál rosszabb dolog nincs a világon. És attól kezdve automatikusan kerülöm ezt a keserű, maró érzést, hogy valakivel békétlenkedjek. Hogyisne, hiszen az irtóra fáj nekem is! Nem akarok feleslegesen szenvedni, nem akarom, hogy a bánat, a harag kérget vonjon a szívemre.

Lacival, férjemmel is kezdetek óta bevezettük, hogy ha valakinek valami baja volt a másikkal, addig le nem fekszünk, míg azt meg nem beszéljük. Haraggal szívünkben nem térhettünk nyugovóra. Ez a mai napig így van, és így lesz.