Tudom, hogy nem lehet mindenkin segíteni, de akin tudunk, azon segítsünk, és az már igen nagy szó.
Ma felvettem az ismerőseim közé egy szomorú szemű fiatalembert, akit Róbertnek hívnak. Írt nekem a messengerben, mely írás erősen magán hordta a „mély-szegénység” összes jegyeit.
Úgy gondoltam, azzal tudok a legtöbbet segíteni neki, ha „kidobolom” a neten, hogy – főleg, aki Nyíregyháza térségében él – amennyiben módjában áll bárkinek, segítsen élelmiszerrel, ruhaneművel, takarókkal és mindenféle, egyéb hétköznapi élethez szükséges kellékekkel.
Íme a segélykérő írás:
„Csókolom!
Köszönöm szépen, hogy vissza tetszett engem jelölni, így ismeretlenül is. Nem is tudom, hogy hol kezdjem. Az utolsó esélyeink reményében döntöttem úgy, hogy a legféltettebb, legszemélyesebb problémáinkat feltárom másoknak, bár igazából ez nem titok, hisz nem csak a környezetünkben, hanem világszerte mindenhol vannak olyan családok, élethelyzetek amiben, mi is élünk.
Segítséget szeretnék kérni az emberektől: Édesanyámmal, tesómmal élek, szegény, nagyon nehéz körülmények között. Anyukám 44 éves, közmunkán dolgozik szinte egész nap, de sajnos a fizetés, amit kap, egyáltalán nem elég. Napról napra kell élnünk, és sokat kell nélkülöznünk. Rengeteget szoktunk járni nyáron napszámba, meggyet, uborkát, almát szedni. Hárman élünk, mindenben segítjük egymást, amiben csak tudjuk, és összetartunk, még ha nehéz élet és sors is jutott nekünk.
Anyu próbál erős lenni, de tudom, hogy nem könnyű neki, mert minden nap azon kell gondolkoznia, hogy mit tegyen le nekünk az asztalra, hogy mit főzzön. Esténként szoktam hallani, ahogy sírni szokott. Itt, a faluban – ahol lakunk – minden hétköznap osztanak ingyen ebédet, kenyeret. Ha ez nem lenne, nagyon sokszor kellene éhen lennünk egész nap.
Tudom, nem csak mi vagyunk így, rengetegen így élnek és azt az érzést nem kívánom senkinek, amikor megyünk az ingyen ebédért, és nem jut. Csalódottan, szomorúan kell hazajöjjünk, üres ételes edénnyel. Nagyon kevés pénzből élünk, néha, amikor jön egy kis plusz alkalmi munka, akkor a munkabér elmegy számlákra, amiket alig győzünk fizetni, de még így sem elég … Sehogy sem.
Én most azért írtam, mert segítséget szeretnék kérni, tudom, hogy nem ismernek minket, de én már nem tudom, hogy mit tehetnék, és kihez kellene forduljak.
Már csak az emberekben bízom. Megmaradt reményem, hogy a világban maradtak még jó lelkű, önzetlen emberek, akik segítenek a bajba jutott embertársaikon. Én ebben bízom. Nagyon szégyellem, de sajnos bármi – ami pluszt jelent nekünk – hatalmas nagy segítség lenne. Ruhákhoz méretek: anyukám 168 cm és 66 kiló, lábmérete 37-es, a tesóm 178 cm és 71 kiló, én 183 cm és 66 kiló, lábméretünk 44-es.
Hatalmas segítséget jelentene: élelmiszer, tisztálkodási szerek, de leginkább étel, ennivaló. Nagyon szégyellem magam, hogy segítséget kell kérnem, de úgy érzem, hogy muszáj megtennem, ez az utolsó reményem.
Előre is teljes szívemből nagyon szépen köszönöm, ha el tetszik olvasni, amit írtam és remélem, nem bántottam meg azzal. amit írtam. Ha mégis, őszintén bocsánatot kérek.”
Természetesen tudom a család címét, és aki bármire gondol, ami segítséget jelentene, annak a személynek továbbítom a pontos címet. A blogom alsó részében, a kommentben jelezzen.
Az alábbiakban ezt a blogomat azért ajánlom, mert szintén egy olyan családról szól, akikre nem a jólét volt a legtalálóbb jellemzés: Eldugott gyöngyszemek (22.) Los Angeles és a leporelló család
2. rész A vihar pusztított
Jó éjszakát, kedves Gyerekek!
Ha barangolni akarsz a blogom lankáin, megteheted!
INSTAGRAM: simonmara54
(melyet ritkán látogatok)
