Búcsú

Pár hétre rá találkoztunk szintén a sulihoz közel egy jóval kellemesebb cukrászdában, ahová szintén előbb érkeztem, mint ő, és már tűkön ültem, hogy sikerüljön a randevú. Mire megjött, már megrendeltem

mindenkinek egy-egy szelet igen finom sütit és üdítőt.

Dugig volt a cuki hétköznap kora délután. Ráérnek az emberek.

Megmutatott pár rövid írását, amelyek profik voltak. Legutoljára – nem véletlenül – azt az írását tolta elém, ami arról szólt, hogy második

felesége gyereket vár, és hogy ez milyen nagyszerű dolog.

Én meg megleptem azzal, hogy kifizettem a cehet azzal a

felkiáltással, „szeretem a meglepetést. Hol van az előírva, hogy

csak a nőket hívják meg?”

Az utcára érve elismerően mértem végig, mert a ruházata igen igényesen volt összeválogatva, a feje búbján valami csuda speciális fejfedővel. Mennyire imádom, ha a férfiak is törekednek az egyediségre!

Nem igaz, hogy nekik csak szűrkén lehet öltözködniük. Márk az ellenpélda. Persze nem tudtam, hogy ez a nagyon figyelmesen

összeválogatott öltözet annak szólt, hogy ő lelép a porondról. Gyakorlatilag elbúcsúzott tőlem. Bezzeg, amikor olyan hosszú idő után

először találkoztunk az Alagútnál, tök topis volt a szerelése. Mintha éppen egy lakás-felújítási munkából ugrott volna egy felest felhajtani.

Mintegy jelezte, hogy neki nem fontos velem találkoznia. Kicsit túljátszotta a szerepét.

Természetesen ezen a nyáron sem történt semmi különösebb, ám ősszel új erőre kaptam abban a tekintetben, hogy találkozni akartam

vele. Persze minden erőfeszítésem kurdarcba fulladt.

Ekkor határoztam

el, hogy elegem van a krapekból. Ekkor volt az, hogy Jutka

barátnőmnek is olyanokat vágott a képébe – telefonon keresztül -, hogy keresztbe álltak a szemei szegénynek. Azzal az ürüggyel hívta fel

barátnőm Márkot, hogy érdeklődjön az újságíró suli feltételeiről lánya

érdekében. Na, és ekkor mondtam azt magamnak: „állj, Mara,

ne tovább”.