A londoni Cable Car nagy közkedveltségnek örvend, hiszen az embereket vonzza az a lehetőség, hogy egy kicsit felülről szemlélhessék azt, amit egyébként csak lentről élvezhetnek vakondok módozatban.

Mi, hárman nők, Kriszina, a kis menyem, Kata, a közös barátnő és Dani aki a másik oldalon csatlakozott hozzánk, felrepültünk a magasba.

Akik erősen szenvednek az alattuk tátongó mélységtől, azoknak nem biztos, hogy jó buli lenne meg próbálni ezt a közlekedési lehetőséget. Tényleg furcsa érzés víz felett úszni a levegőben. És itt csak érzésekről beszélek, hiszen mi különbség van, ha az ember száraz föld fölött vagy pedig egy zavaros vizű folyó felett halad el egy zárt üveg kalickában? Latolgatja magában:

mi lenne, ha…

Mindent egybe vetve felemelő élmény volt. Mindenkinek csak ajánlom!

Mi van már? Sosem eszünk?

Tudjátok, én mindig csak a kellemes dolgokon időzök el. Ilyen, ha elmegyünk egy étterembe. Amikor az ember elmegy vacsorázni, nemcsak az étel számít, hanem az oda jutás izgalma. Különösen, ha egy idegen városban – történetesen Londonban – történik mindez. Nahát! Már megint mi jutott eszembe!

Egy nő felöltözve izgalmasabb. Egy férfi szintén – megnyugtatom az én drága teremtés koronái olvasóimat – izgalmasabb felöltözve, mint ha egy pár lyukas zokni lenne csak rajta.

Ugyanis higadtan gondoljuk végig: ott van az orrunk előtt az az izgató nőci, állig begombolkodva. Jó, legyen mély dekoltása. Nem bánom! Netán csipke blúz rajta? Lehet? Rendben, halvány lepke szárny szín, remélem megfelel. Hozzá passzoló krém színű feszes szoknya, melynek az a rendeltetése, hogy takarjon. (Vékony, halvány, enyhén, önmagában mintás necc harisnya? Oké!)

Na de hogy takar? Hogy takar? Mint a cserepek a házat? Nem! Úgy takar, hogy mindent láttasson. Mint amikor – még Magyar Hírlapos koromban, elmentünk az esedékes házi bulira, és az egyik kolléganő – menetrendszerűen – egy kicsit becsípett. Ekkor persze mindig rájött a világfájdalom, és hihetetlen nagy kesergésbe csapott át. De nem is ez a lényeg. (Persze, már megint be akarlak vinni benneteket az erdőbe!) És át akart öltözni, hogy miért, már nem emlékszem. Bement az üveg ajtó mögé, s úgy gondolta, hogy ott senki sem látja…

Szóval ilyen szoknyáról beszélek, amely akár térdig is érhet, de szabásánál fogva mindent precízen kiemel. Ha van mit kiemelni! És hátul, középen a felvágott slicc – Istenem! Maga a mámor.

Tehát az élményt nem szabad férfi társainktól elvenni azzal, hogy a randevúra egy szál bugyiban megyünk.

Sőt! El sem kell menni! Úgy még izgalmasabb! Aki ennél is izgalmasabb variációra vágyik, ha VIP-es olvasóm, négyszem közt megmondom.

Ennyi kitérő alatt már leadtuk a tüsténkedő fiatal pincérnek a rendelésünket. Kreatív volt, serény, szerény. Minden, Dani által feltett krucifixes kérdésre tudta a helyes választ. Az egész személyzetre jellemző volt a vendégekre való fókuszáltság. Minden lényeges volt, amit mi akartunk. Minden. Ezért nem győzöm őket dícsérni.

A kitünő Zizzi étterem, ahol keddenként a fő menüt féláron lehet elfogyasztani – Isten tartsa meg jó szokásukat! -, a St. Paul Catedral tőszomszédságában található.

Mert bizony az előző helyen, ahol a közelben rókával is találkoztunk a Temse partján, egy olasz étteremben, a pincér símán elnézte, hogy az asztalra valamilyen lötty ki volt öntve – lehet, hogy víz. Amikor szóltam, hogy tüntesse el, láttam, húzta az orrát…

Az olasz étterem teraszát – az engem ért sérelmet leszámítva és hogy nem is szeretem a tésztát – pedig a hangulatos Tower Bridge-hez közel látogattuk meg.