Szöszi-NET (4.) Ki kit figyel?

Az álom és a valóság

Hetekkel ezelőtt álmodtam, akkor nem törődtem vele, de azért ma mégis csak eszembe jutott. Valakivel szerettem volna beszélni Skype-on, de akárhogy próbáltam, nem sikerült. Egyszer csak bejött az „adás”, de vörös fényben úszott, mintha az ördögök lelőhelye lenne, és egy sovány, néger ürge nézett rám egy pillanatra, de gyorsan el is takarta az arcát szégyelősen. Én döbbentem néztem vissza rá. Mi ez? Ki ez?

Újból meg próbáltam a barátommal felvenni a kapcsolatot. Végre sikerült! Most meg egy teljesen idegen, középkorú, körszakálas, úri jellegű ember nézett rám. Kicsit kétkedés volt benne, mintha azt kérdezte volna némán: Maga biztos, hogy normális?

Egyikük sem szólt egy árva kukkot sem. Én meg meg sem mukkantam, mert nem értettem.
Aztán mikor felébredtem, elgondolkodtam: szoktunk olyanokat hallani meg olvasni, még az is lehet, hogy valaki – miközben mi írjuk a szösszeneteinket – „onnan”, valahonnan figyel.
Szuper! Ha ez a szórakozása, menjen a picsbe!

Sandokan! Micsoda férfi! Na, jó, nem Sandokant látunk az alábbi képen. Egy kis elcsúszás!

Na, látjátok, egy kis türelem, és már is it van a FÉRFI:

Van dinamikája az egész lényének.

Nézzük, mi a valóság: Sandokánnal (a drágával) utaztam együtt tegnap a metrón. Végül is itt, Londonban bármi megtörténhet. Esküszöm rögtön ő jutott eszembe. Ám ahogy jobban szemügyre vettem ezt a kigyúrt izomzatú, altájilag fejlett alakot, már kevésbé voltam biztos az osztályozásában. Elkedvetlenedtem.

Mert fekete pólójának rövidített ujja, mely satuba fogta bibi-cepszét, nekem fájt, a szemlélőnek. Csak el ne szorítsa a vérkeringését a karjának, mert akkor nem jut oxigén az agyába. És akkor hogy fogja használni? Hogy fog például a szomszéd nőnek, Esztikének köszönni, hiszen fel sem ismeri, mert az agya nem jutott elég oxigénhez.
Ahogy felemelte jobb karját, hogy megvakarja drága kobakját, karja belső részén csillagokat véltem felfedezni. Hát, nem fantáziadús ez a baby? Fekete farmerja roggyantottan viselve – ahogy szeretem.
Fején fekete, úszósapka-szerű költemény. Manapság ez a divat bizonyos körökben. Csípem az ipsét.

Aztán ahogy kéjesen végig siklott kiéhezett szemem villanása alakján, felszisszentem a látványon, ahogy a póló ujjából – mint egy zuhatag kifolyt a tetkóáradat. Istenem! Ezt a szép embert össze-vissza kaszabolták, szúrkálták. Drága Istenkém! Én feküdtem volna inkább kés alá, hogy szép-szén-fekete bőrét valahogyan megkíméltem volna a sarlatánoktól!

Alá feküdnék a nyihogó lovaknak, a megháborodott szélvész vonatoknak, csakhogy még egyszer, utoljára láthassam, ahogy mobiljáról egyszer csak felnézett. Fel ám! Mert vége volt a feltöltött játéknak – ne feszegessük ezt a kérdést, mert nem lényeg.

A lényeg itt van! Hajoljatok közelebb! Csak nektek mondom el, akik ilyen sokáig velem tarottatok kézen fogva, szökdécselve!
Igen, a tekintete megbabonázott, letaglózott. (Nem is tudtam leszállni időben. Tovább mentem egy megállóval!) Az értelem legkisebb szikrája sem csiholt tüzet bennem.
Mert bandzsa volt a drága!