Az ugrásra kész leopárd
Október 30.
(Leopárd Tamás Török fotó)
Csütörtökön ömlött az eső, és hálás voltam a Sorsnak, mert a családtagok időben kilőttek. Senki nem nyüzsgött, amikor a randevúra
készülődtem. „Mit vegyek fel” – morfondíroztam lázasan. „Nem vehetek
akármit.” Végül is amellett döntöttem, hogy csak semmi cicoma,
az egyszerű az a nagyszerű. Még annak idején vettem egy nagyon dögös – iszonyú drága volt az együttes -, nem hivalkodó, olasz
(párdúc mintás, de nem kurvás) bugyit, igen csinos, hozzá
való kombinét és melltartót. Mellesleg melltartót igazából nem is szerettem soha sem hordani, azt csak dísznek szántam. Felülre pedig pedig fekete, karcsúsított, hosszú szoknya, két szélén keskeny
csipke-betéttel. A felső rész pedig egy szintén fekete, hosszú ujjú, igen finom csipkéből készült garbó, illetve egy denevér ujjú, speciális, elől
kötős fekete, rakott selyem blúzocska.
A forgalom csapni való volt. Mindenki elém pofátlankodott, úgy éreztem, mintha inkább visszafelé sodródnék a zavaros áradásban.
Végre, nagy nehezen oda értem a találka helyére húsz perces késéssel.
Igaz, telefonon bejelentettem, hogy késni fogok, várjon meg Márk.
Nagy nehezen parkoltam le a zuhogó esőben, tényleg nem is volt olyan egyszerű. „Hiába, most minden annyira komplikált” – gondoltam
bosszúsan.
A rohanástól lihegve futottam be.
– Szia, ne haragudj, hogy késtem –, szóltam bocsánatkérően, miután végre megjelentem az úr színe előtt. – Nehezen kapartam magam össze.
– Nem baj – vidám volt a hangja és úgy ragyogott az arca, mint a feldiszített májusfa.
Egymás mellett haladtunk, mint a gyerekek, amikor az állatkerti programra iparkodnak.
Rajtam barna, hosszú, bélelt esőkabát, fejemen pedig az úgynevezett Rumcájsz esősapka – amit mindig a kocsiban tartok esős időre.
A férfi üdvözlő puszit akart adni a számra, de csak elfordítottam a fejem, és azt mondtam:
– Ne.
– Miért nem? – kérdezte Márk csodálkozva.
– Csak –, volt a válaszom, elég értelmes benyomást téve a másikra. Ez pedig azt jelentette, hogy olyan könnyen nem puszilkodok senkivel.
Bár a bökkenő mégis csak az, hogy nem éppen babazsúrra készülődtünk, hanem felnőtt bulira.
A fiatal férfi szinte tánclépésekben lépegetett mellettem, időnként megfogta a vállamat, és tréfásan terelgetett: nehogy az ereszről
leömlő eső a nyakamba folyjon. Pár perc múlva hirtelen megtorpantunk.
– Csak egy óra tíz percet érek rá. Nem mondtam le a randevút, mert féltem, hogy nem sikerül újból megbeszélnünk. Ugye, fogunk
szeretkezni? – kérdezte csillogó szemmel, egyenesen rám szegezve
kérdő tekintetét.
– Igen. Azért jöttem –, buggyant ki belőlem a válasz egy cseppnyi gondolkodás nélkül, majd szétvetett a jókedv. És ezzel már ott is
voltunk a kapualjban, és tódultunk a második emeleti lakás bejáratához.
– Ez az ajtó úgy nyikorog –, szólt a férfi. Nem tudtam, neki az a szokása, hogy a bejárati kaput be- és kimenet alkalmával állandóan simföli.
A lakás egy, illetve két személynek pompásan megfelel, a bejárati ajtóból egy hosszú és sötét előszobába jutunk. Ebből nyílik az összes
helyiség. A két szoba – amit más lakásokban is gyakran lehet látni: egy nagy helyiséget választottak le ketté. A világos konyhában levettük
kabátunkat, majd egy Capuchinót készített a férfi, tejszínhabbal. Emlékezett rá, hogy így szeretem. Mi, résztvevők tudtuk a dolgunkat.
Nem beszéltünk az időjárásról, a munkáról, a családról, a hanyatló
gazdaságról. Nem játszottuk meg magunkat, hogy mi tulajdonképpen
nem is „azért” jöttünk össze. Tudatában voltunk az időhiánynak, nem
értünk rá „mellébeszélni”.
A belső kisszobában egy nagy francia ágy töltötte be a teret, és ha valaki tévét szeretett volna nézni történetesen, az is rendelkezésre
állt. Most egy zenecsatorna töltötte be diszkrét háttér zenét sugárzó
hivatását. Az egy szem ablak boltíves, alul színesüveg-berakásával
majdnem úgy nézett ki, mintha egy templom részlet lenne. Ez kimondottan tetszett. A szobában még egy kisasztal, rajta laptop
és egy kényelmes karosszék is volt.
Mire bekavartam a szobába, Márk már a hátára fordulva, meztelenül feküdt, kezeit feje alatt összefonva. Mint az ugrani készülő
leopárd, figyelt. (Már meztelen volt, tehát mire én akcióba lendültem,
már egy szem ruhadarab sem volt rajta. „Ez igen! Ez teljesítmény!”)
Az ágy szélére ülve el kezdtem szép, módszeresen levetni ruhadarabjaimat. Vagy pontosítva: nem gyorsan.
A meztelen férfi továbbra is hanyatt fekve figyelte – a hátam mögül – minden mozdulatomat, ahogyan engedelmesen szabadulok meg
finom kis holmijaimtól. Amikor az ovális kivágású kombinéhoz értem,
megállt a kezem a levegőben…
A folytatás nem marad el…
A beköszöntőt itt olvashatjátok el!
Az 1. részt itt olvashatjátok el!
A 2. részt itt olvashatjátok el!
A 3. részt itt olvashatjátok el!
A 4. részt itt olvashatjátok el!
Az 5. részt itt olvashatjátok el!
A 6. részt itt olvashatjátok el!
A 7. részt itt olvashatod el!
A 8. részt itt olvashatod el!
A 9. részt itt olvashatod el!
A 10. részt itt olvashatod el!
A 11. részt itt olvashatod el!
A 12. részt itt olvashatod el!
A 13. részt itt olvashatod el!
A 14. részt itt olvashatod el!
A 15. részt itt olvashatod el!
A 16. részt itt olvashatod el!
A 17. részt itt olvashatod el!
A 18. részt itt olvashatod el!
A 19. részt itt olvashatod el!
A 20. részt itt olvashatod el!
A 21. részt itt olvashatod el!
A 22. részt itt olvashatod el!
A 23. részt itt olvashatod el!
A 24. részt itt olvashatod el!
A 25. részt itt olvashatod el!
A 26. részt itt olvashatod el!
A 27. részt itt olvashatod el!
A 28. részt itt olvashatod el!
A 29. részt itt olvashatod el!
Simon Mara
marasimo@gmail.com
Skype elérhetőség:
simon.mara2
A Facebook-on itt veheted fel velem a kapcsolatot!
Ha barangolni akarsz a blogom lankáin, megteheted!
S utána tedd a kezedet a szívedre…