Szöszi-NET (117.) Vajon mikor elég? A személyes példa az igazi tanítás!

Ezt a fotómat már felhasználtam valamelyik írásomhoz, de képvadászat közben pont ez került elém, ami nem is baj, mivel ezzel abszolúte alá tudom támasztani mondanivalómat, bármit is írok az alábbiakban: én az életre szavazok. (Mint tudjátok, azt szeretem magamban többek között, hogy én mindig kéznél vagyok.)

Vajon gondolhatjuk-e egyszer csak: már annyit éltünk, hogy elegünk van az életből? Vagy sosem elég? Vagy elegünk lehet a szerelemből, amikor egyszer csak azt mondjuk, hogy elegünk van a szerelemből? Elégedettségünkből kifolyólag pedig el kezdünk mosakodni, mint Jocó, az alig két hónapos fehér macska, majd összegömbölyödünk, és alszunk az ügyre keveset, mert jobbat nem tehetünk?

Talán akkor lehet elegünk az életből, amikor kapunk egy hatalmas nagy tortát – ebből sokan esznek persze -, és vége felé már elrontjuk a gyomrunkat, és azt nyöszörögjük elhaló hangon, „jobb lenne, ha már nem élnénk, meg akarok halni”. Akkor is elegünk lehet az életből egy idő után, amikor pofonokat kapunk, mint Poci, a szőrmók cica kis, jól megformázott körmös pofonokat ad Jocónak, a legkisebbnek, amikor az már túl szemtelen.

A szerelemből pedig szintén akkor lehet elegünk, amikor hatalmas csalódást élünk át, pedig ennek nem kellene azt jelentenie, hogy már tilos szerelmesnek lenni, hiszen a szerelem a legemelkedettebb, legvarázslatosabb életérzés, amikor báb állapotból pillangóba váltunk át, és már a virágzó fák fölött táncolunk boldogan a napsugárban fürödve. A szerelem kivételezett embereket talál meg.

Mind a két esetben, az életszeretet és a szerelem kérdésében – amely utóbbi a földi létezés felsőbb rendű megélése – is hiába van elegünk, ha a sors nem engedi el grabancunkat, és mi oda vagyunk szögezve az élet padjához, és csak nagyon soká halunk meg. Erre rengeteg példát tudnék hozni, de nem akarom, viszont tisztában vagyok azzal, Ti is tudnátok az élet-tapasztalataitok alapján jó pár példával előállni.

És nem egyszer azok halnak meg előbb ideje korán, akiknek – jóságuknál fogva és mások életben-tartása miatt – sokáig kellene élniük, míg az ocsú boldogan mérgezi környezetét sok-sok évtizeden keresztül. Nem igazságos az élet. És nem jóság alapján élünk sokáig, egészségben.

A szerelem sem rendelésre jön. Nézzük a foci meccset, egyszer csak felmegyünk egy mobil aplikációra, ahol megrendelhetünk egy közepes méretű, közepesen megsütött szerelmet, amellyel – ha minden igaz – nem rontjuk el a gyomrunkat.

Hogy milyen körettel kérjük? Ne legyen sem duci, sem sovány, mindene meglegyen. Mármint a nőnek! Szorgalmas és tüsténkedő lény legyen, de ne sokat beszéljen. Szeressen esténként a tévé előtt stoppolni például az elszakadt zoknit és harisnyát. Ha nem bent, a házban, akkor a ház körül tevékenykedjen. Nézze el, ha egész hétvégén nem teszünk semmi hasznosat stb. stb.

A nő értékét még az is növeli, ha kellően alkalmas a lelki szemétládaságra, bármikor, bármilyen események után is ismerje el a férfi megismételhetetlen, leutánozhatatlan nagyságát.

Elfogyott az emberség, hiánycikk, mint amikor elmegyünk a helyi közértbe, és kiderül, hogy már rég nem lehet kapni medvecukrot. Az én időmben, még a múlt században nem hordták fent az orrukat az emberek, mert kacsalábon forgó házuk volt, ahol a legmodernebb, legkorszerűbb fűtési rendszert vezették be. Egyrészt mert nem voltak még az 60–70-es években ilyen házak, másrészt a II. világháború által ránk mért sokkból még mindig nem ocsúdott fel a lakosság, és örültünk, ha egyáltalán békés dolgokkal foglalkozhattunk. (És csak nézzétek meg, Amerika felől fúj a szél: megint egy jó kis világháborúba akarják Európát belesodorni… Nem tanulunk a múltból! Mintha semmi sem történt volna, de ezen a vonalon nem megyek tovább egy tapodtat sem. Még így is túl merész volt részemről ennek a bekezdésnek a meghagyása.)

Ma pedig a szerint mérik az értéket, ki mennyi pénzt szán a szemmel látható, vakításra szánt hívságokra, amiből gazdagságának mértéke szinte előbuggyan, mint amikor az önkritikát nélkülöző nők felvesznek irtó szűk és rövid ruhát kövér testükre. Én azt láttam édesanyámtól, aki egyetemen tanulta a történelmet és magyar nyelvet – és aki sosem volt gazdag, anyagi szempontból értem a szegénységet -, hogy nem tett különbséget ember és ember között. Egyszerű embereket ugyanúgy respektálta, mint a tanult elméket. Nála is egyetlen mérce volt: emberséges legyen az illető, akit útjába sodort az élet.

Na, és mit tapasztalok egyre inkább? Az emberi értékeket el kell dugni az ajtó mögé, az ágy alá, mert az túlságosan gyanús. Egyeseknek…

A mostani generációt szülei nem tanították meg mások tiszteletére – a kivétel erősíti a szabályt -, csak arra, hogy minél több pénz felett legyen hatalma. A pénz a minden. Ha ember társát megbántja, és kiderül ráadásul, hogy teljesen igaztalanul (igazságtalanul), nem kér bocsánatot a másiktól. Miért? Mert nem is tudja, hogyan kell, másrészt mert az egoja sérülne. Képes ezért akár évtizedekig haragot tartani, páncélos keménységűvé növeszteni ezt az önmérgezést csak azért, hogy ne kelljen szembesülnie saját tévedésével.

Ám ha tévedett is, akkor mi van? Akkor sem szűnünk meg létezni, legalább is nagyon remélem! És ez így megy, amíg a Föld a Nap körül kering. Nem értjük meg egymást, és erre még rá is játszunk. Még egy gondolat közvetlenül ehhez: ahol kisgyerek van, ezt a közömbösségre hajlamos, értetlen, direkt a másikat félreértő viselkedési formát fogja látni, ami elsivárosítja a gyerek lelkét, hiszen tudjuk, a szeretet – amelyből sosem elég – táplál bennünket. A másokhoz való pozitív hozzáállásunk életigenlő rezgéseket teremt, és ez a kisgyerek fejlődésére is kihat.

Gondolkodjunk egy kicsit: mennyire szeretnénk, hogy a gyerekek érzéketlen felnőttekké váljanak? Na, és akkor még itt van, hogy egyszer mi is megöregszünk, de a gyerek mindig azt látta tőlünk, hogy hihetetlenül lehangolóan viselkedünk másokkal szemben, akkor a felnőtté vált gyerekünk meg fog bennünket kímélni és szeretettel fog velünk bánni, amikor mi már a második gyerekkorunkat éljük meg? Nem hiszem.

És ahogy a címben is megfogalmaztam: beszélhetsz Te bármit, csak a személyes példával taníthatod gyermeked!

Ha barangolni akarsz a blogom lankáin, megteheted!