Simonék félrebeszélnek (107.) Jenci és a fő-próba

Egész héten péntekre készültem, 2021. december 10. délelőtt 10 órára. Tisztázzuk: nem örömteli napra virradtunk ezen a napon. Csütörtökön egész nap esett az eső, hideg volt és nyomorult hangulat. Állandóan az foglalkoztatott, hogy másnap mi lesz Jencivel.

Hát, igen, Jenci a felnőtté válás kapujában áll négy lábbal. Jenciről ebben a blogban írtam először. Ha ezt a tényt nem vesszük figyelembe, akkor a falu – amelyet várossá nyilvánítottak anno és Ráckeve a neve – összes nőstény macskáját sorra dugja. Ezen áldásos tevékenységét még azzal is megfűszerezte volna – ha hagyjuk -, hogy a ház két bejárati ajtaját is rendszeresen megszentségteleníti istentelen büdös vizeletével, jelezve, ez az ő territóriuma.

Beláthatjátok, ezt nem hagyhattuk annyiban. Tehát két héttel ezelőtt bejelentkeztem telefonon az állatorvos Edinánál – aki egy belevaló, jó orvos. Az asszisztens hölgy mondott egy időpontot, Lacit pedig megkértem, jegyezze a naptárba a dátumot. Azokban az órákban egy másik bejelentkezésem is volt telefonon, ahol is (9000 forintért) megnézték az immunrendszerem ellenálló képességét vérvétel segítségével.

Szokásomhoz híven – téma a témában stílusomnak megfelelően – gyorsan kifejtem, hogy mi lett az eredménye a vérvételnek. Az eredmény több mint király! Az elfogadott 9-11 közötti értéket megfejeltem, mert 14,646 NTU-t mondhatok magamnak. Mindenféle művi, bizonytalan eredetű lötty bevitele nélkül az immunrendszerem kitűnőre vizsgázott. (Mély hálával gondolok Istenemre, hogy mindig gondol rám.)

Eme kis – ám igen figyelemre méltó – kitérő után tovább megyek a választott „medve-csapáson”: elérkezett december 10-e. Izgatottságom a tetőfokára hágott. Miután – felébredésemet követően – magamra kapkodtam ruháimat, beengedtem a négy macskát. Szokásuknak megfelelően beözönlöttek, de nem adtam egyikőjüknek sem reggelit, ahogy szoktam. Tanácstalanul jöttek-mentek. Jenci kiment, és Poci is, a fantasztikus szőrű macska is elhagyta a belső teret. Már fél kilenc volt, egy órával később pedig már indulhattunk a dokihoz. Mint tudjátok, ivartalanítás előtt négy órával nem szabad adni az állatnak ételt.

Jenci és Poci egy kis bemelegítő gyakorlatot mutat be a háza népének:

Pocinak is – mint minden macskának – mindig megvan a saját különálló véleménye:

Jenci, a nagy belű, aki négy macskának megfelelő mennyiséget visz be telhetetlen gyomrába, nem kapott kaját. Idegbajt kaptam arra a gondolatra, hogy Jencit a kosárba nem tudjuk majd betornászni sehogyan, csak nagy drámai jelenetek árán. A feszültségtől terhes jelenetektől már kiráz a hideg – azt hiszem, ez teljesen érthető. Ám a legkisebbik macskát sikerült mindenféle idegtépő jelenet nélkül betenni a kosárba. Megtöröltem homlokomat. Ez is megvan.

Ezt, a két oldalról lehajtható, speciális fedelű kosarat még a nyári forróságban, a Szelidi-tó partján rögzítettem:

Nyári képet teszek ki ellenpontozásképpen a lúdbőrőztető, hideg témához képest. Nem baj! Még ez is belefér ebbe a blogba. A Szelidi-tó élményeit ebbe a blogba sűrítettem.

Ehhez a reggelhez hozzá tartozott az alábbi: a kis piros Suzukit teljesen betakarta a dér. Még az ajtaját sem lehetett kinyitni az anyós ülésnél. Gondoltam, úgy sem adok Jencinek kaját, addig „leolvasztom” a kocsit. Üresbe tettem a sebességváltót, és bekapcsoltam a motort. Közben elmentem a nyári konyhába, hogy valami kötelékfélét szerezzek a kosár lekötözéséhez, miután Jencit sikerül majd foglyul ejteni.

Na, és mit látok? A kocsi szép komótosan elindult, ugyanis a hátsó traktus felé, a kiserdő felé lejt a talaj. Az autót a kerítés állította meg. Szerencsére nem a házat célozta meg, mert a kormányt más irányban hagytuk.

Végül is fél tízkor már az állatorvosi rendelő előtt parkoltunk. Ilyenkor mindig tisztázom, hogy én hányadik helyet foglalom el, hogy ne legyen semmiféle félreértés, mire a váróterembe kerülünk. Majd betódultunk a váróterembe, összesen négy kutya vette körül a kosarat. Csendben is volt Jenci a kosarában ebből kifolyólag. Nemsokára kijött az asszisztens hölgy, hogy tisztázza, milyen macskáról van szó, és kiderült, hogy Jencit nem 10-re, hanem 15-re írta be. A kétségbeesésemhez semmi kétség…

Jaj, szegény Jenci annyira beles -, jajdultam a váróteremben, ahol a kutyagazdik kíváncsian várták a fejleményt. – Végre sikerült bevarázsolni a kosárba, és el is tudtuk hozni, és akkor haza kell mennünk dolgunk végezete nélkül?

Sajnos hiába panaszkodtam, az idő végessége miatt haza kellett vinnünk a macskát, aki csodálkozott erősen, hogy mi volt ez a cirkusz, de az étvágya változatlan maradt.

Jövő héten megint neki futunk a történetnek.

Miközben írom a sztorit, Jenci jóllakottan alszik mellettem. Nem tudja, hogy a mai nap csak fő-próba volt. Jövő hét szerdán már élesben lesz.

Tudom, muszáj egy kicsit oldanom a feszültséget. Szerintem ezzel a videóval sikerült is. Sajnos mire előkerítettem a mobilomat – hogy a videót elkészítsem -, akkorra már csökkent a létszám: