Elhatároztam, hogy egy kicsit reklámozom férjemet, mert Laci szereti az állatokat. A beköszöntő képen Jencivel, a legfiatalabb, legcsibészebb macskával ül kedvenc karosszékében. Igazán nagy mákom van vele, mert kevés férfi tudna elviselni négy macskát, két kutyát, pluszban még engem is mellékesen. Éppen ezért kellene valamikor egy csoport-képet készíteni rólunk, ahogy együtt piszmogunk az állatainkkal…
A téma – első pillantásra – az egoizmusról szól, ám ha türelmesek lesztek, más is előkerekedik a vonal-vezetésemből.
Szemügyre vettem megint a készülő blogomat, és azon mosolyogtam magamban, be akartam bizonyítani – kinek is? -, hogy egyedül is megy, bár társas lényeknek születtünk…
Az ember szeret nézetazonos társaságban tartózkodni, mert akkor feltöltődik. Érdekes, ennek a témának többször is neki futottam, pedig csak oda szerettem volna kilyukadni, hogy az elmúlt két évben valamit megtanultam.
Annak ellenére, hogy tulajdonképpen egy igazi közösségi embernek érzem magam, már nem vagyok ember-függő. Már messze nem érdekel annyira, hogy kivel találkozom vagy kivel nem. Lehetővé teszik-e, hogy elhagyjam otthonomat vagy sem, hogy diszkriminálnak-e vagy nem. Nem, ezek már egyre kevésbé tartanak sakkban, mert minden kissé bohózat-szerűnek tűnik, és furcsállom, hogy egyesek mennyire beleélik magukat a rettegésbe: mi lesz, ha rájuk talál a virus?
Akkor legalább használják végre az Isten által kapott immunrendszerüket. Ez a variáció nem jut eszükbe? Esetleg eszükbe jut, viszont tudják, hogy soha nem tettek semmit sem annak érdekében, hogy karban tartsák, mint egy értékes autót is időről időre „kényeztetni”, illetve szervizelni kell.
Megedzettek az elmúlt hónapok, mondom én, mint régi motoros. Az átképzés nem volt zökkenőmentes. Az elején tiltakoztam, lázongtam a sors ellen, hogy mekkora szemétség történik velem és velünk. Aztán azon kezdtem el töprengeni, mit kellene tennem a saját önös érdekemben, hogy ne buggyanjak meg?
Arra a következtetésre jutottam, hogy – bár kétségtelenül közösségi embernek születtem – meg kell találnom azokat a rejtett értékeimet, amelyek segítségével még akkor is egy viszonylagos boldogság birtokában lehetek, ha éppen senkivel sem találkozom, legfeljebb a net segítségével. (Ha kikapcsolnák az internetet, akkor is magas ívben…)
Nem volt egyszerű, de jelentem: sikerült!
Mi a jó és feltöltekezésre alkalmas személy fogalma? Hüm. Ez nem túl bonyolult, de nem is könnyű megválaszolni, mert mi van akkor, ha van egy problémád, esetleg több is? És természetesen meg szeretnéd osztani a kétségeidet, gyötrelmeidet jó barátoddal vagy barátaiddal?
Először neked, magadnak kell részletekbe menően megvizsgálni, mi a természete a problémádnak, amely leterített. Hallgatsz az észérvekre? Körültekintően jársz el azzal kapcsolatban, hogy a problémát teljes valóságában lássad, mint amikor az állatorvos megvizsgálja a kutyát, miután azt sikerült a vizsgáló asztalra feltornásznia a gazdinak?
Mérlegeled-e a hallottakat, tényeket még akkor is, ha annak tükrében bizony nem jó minősítést kapsz? És kiderül, hogy igen csak változtatni kell az eddigi taktikádon? Vagy inkább megint oda jutsz vissza, ahonnan elindultál, mert az mégis csak a Te jól bejáratott probémád, és tulajdonképpen nem is annyira szörnyű. Igaz, hogy majd összerogysz a teher súlya alatt, állandóan ráncolod a szemöldököd, soha nem hagyja el önkéntelen mosoly az arcodat – pláne, ha botox-szal kezeltetted -, amikor meglátsz egy leveli békát az úton, és nem mélázol ez azon, vajon hogyan él ez a kis állat, amikor már hosszú hetek óta egy csepp eső sem esett?
Laci viszont a leveli béka esetén fején találta a szöget, tehát a férfiak is gondolkodhatnak, akármennyire is hihetetlen. Hoppá! ezt persze csak közbevetőlegesen mondom. Szóval mit is mondott az én hites férjem, uram?
- Hajnalban minden párás, nedves, ekkor tankolják fel magukat a leveli békák.
Ez megnyugtatott, nem hiába párom ő már ezer éve. Viszont ekkor eszembe jutott Bénike, a gyönyörű – nem is annyira kicsi! – keresztes pókom, aki egész nyáron a bejárati üveg ajtó sarkában foglalta el leshelyét, mint valami ENSZ megfigyelő. Sajnos nem vettem észre, hogy még mindig ott lapít a sarokban, és tegnap, amikor megint elkapott egy tájfun-szerű, váratlan nagytakarítási őrület, szegényt kipics@ztam a helyéről, és a földön kötött ki. Bocsánatot kértem tőle, hogy mekkora bunkó vagyok, és szívből leszégyeltem a pof@m@t. (A legutolsó szóról édesanyám jut eszembe, aki azt mondta:
- Marikám, közönséges szóval ne illessél senkit sem.
Mivel valakinek érzem magam, így módosíthatok ezen a mondaton: „szívből elszégyeltem magam”. Szóval, ha problémád van, gyűjtsd be az információkat a legjobb barátaidtól, az interneten hasonló problémákkal küszködők köréből, a témában járatos szaktekintélyektől, és az információk birtokában már helyes döntést hozhatsz. Tudtatok követni?
Az elmúlt két év alatt megtanultam újból szívből örülni a magam társaságának, mert megnyugatónak érzem a közelségemet. Továbbra is tudok örülni a körülöttem piszegő természetnek, az állataimnak, Jencinek, aki ugyan nem hiányzott az állat állományunkból, de megérkezett (mivel bedobták a kerítésünkön át a kertbe), és szeretjük. Most éppen a villanyórán alszik, az állát feltámasztva a kajás tányérkájára.
Már annyira beállt a kis köztársaság nálunk, a három macska és két kutya. Mindenki tudja dolgát, fél szavakból is megértjük egymást. Ám ekkor jött Jenci, és mindent összekuszált. Kezdetben idegeskedhettem, hogy vajon ha megnő, mindenkit el fog kergetni a háztól? Annyira kötekedős a természete. Azonban Poci, a kedvencem valahogy szimpatizálni kezdett ezzel a végtelen izgága macskával, annak ellenére, hogy állandóan megzavarja nyugodt pihenését, szunyókálását. Látom – és megnyugtat nagyon -, hogy már együtt alszanak, sőt, még játszanak is. Nem lesz itt semmi baj, mint annak idején Fricivel történt.
Nem probléma az sem, ha villongások tanuja lehetünk, mint pld. itt:
Békét kell találnunk saját berkünkön belül annak ellenére, hogy háborog az egész világ. Ez most az egyik legfontosabb feladat. Ezért, hogy ebben egy kicsit nektek is segítsek, néhány szívvidító giz-gazt lefényképeztem.
Itt van ez a csodálatos galagonya bokor, tavasszal, amikor virágba borul, és ősszel, amikor már megértek az apró kis gyümölcsök. Nem csodálatos?
Ez utóbbi két, őszi fotó, amikor a tűzpiros apró, kissé ízetlennek tűnő bogyók fogyasztásra alkalmasak:
Másnap, ha visszajövök a blogot átnézni, lehet, hogy még egy kicsit pofozok rajta. Majd meglátom! Ha még sem, akkor sincs nagy probléma! Mindenesetre jó éjszakát!
