Szeptember 6-án, hétfőn (is) szép idő volt, tehát irány a tassi zsilip – 35 km biciklizés oda-vissza. Így legalább jól kezdjük a hetet.
Gyakorlatilag végig a kis-Duna partján kerékpározunk, de igazából bármerre is megyünk – 10-20-30 km-es körzeten belül – mindenféleképpen van legalább 1-2-3 kilométernyi szakasz, ahol a nyelvedet elharapod az irtózatos rossz, hede-boda út-viszonyok miatt. Bár javában a XXI. században járunk, de még mindig a 60-as éveket írjuk a valóságban.
Hová lesz a pénz, amit tőlünk, polgároktól gombolnak le útépítés címén? Törjétek a buksitokat, Kedveskéim! Én már rég tudom a választ.
Szóval már a makádi strandot érintjük – fent, a gát tetején kerekezve. Itt, végig a kis-Duna partján sorban sátorokat és lakókocsikat láthatunk, hiszen van aki egész nyárra berendezkedik, de pár hétre is akár. Horgásznak. Ezt úgy kell elképzelni, hogy napelemet, mindenféle kütyüket használnak, tehát az internet-használat ugyanúgy természetes, mintha városban élnének.
Ahogy kiértünk az iszonyatos, hepe-hupás útról, és vettünk egy nagy levegőt Lacival – férjem állítása szerint – egy ritka típusú, fekete színű terepjáró jött velünk szemben. Benne egy szimpatikus, ősz hajú, 70-es éveiben járó férfi ült, aki a letekert ablakon át megkérdezett bennünket:
- Nem láttak egy idősebb, ősz hajú hölgyet világos ruhában, egy fehér kutyával?
- Nem, nem láttuk! -, feleltük kórusban a férjemmel.
- Az a helyzet, hogy sokszor nem tud magáról, és már máskor is útnak indult, de gyakorlatilag fogalma sincs, hogy ő kicsoda. Úgy kellett utána mennem nem egyszer. Most is ez a helyzet.
Ekkor először arra gondoltam, hogy
- miért nem zárják be az ajtókat, hogy ilyen kaland ne történhessen meg soha?
- Remélem, meg fogja találni a feleségét és a kutyát, hiszen az autóval ripsz-ropsz utánuk tud eredni.
- El kellene kérni a telefonszámát a férfinak, és akkor tudnánk szólni, ha esetleg meglátnánk a hölgyet.
Ám nem kértem el a telefonszámot. Mi mentünk tovább, a tassi zsiliphez, ahol hatalmas nyugalom fogadott bennünket, mint a régi jó barátok meleg étellel és kedves szavakkal várják kedves ismerőseiket. Igen, rá bukkanhatunk ilyen helyekre, ahol nem lehet érzékelni semmit sem a külvilág ricsajából: az egyre gusztustalanabb tülekedést, hangoskodást, ahol hangerővel, erőszakkal érvényesítik: nekik van igazuk, ahol csak egyetlen szempont létezik, az övéké.
A természet hatalmas türelme – amely nem végtelen, mint ahogy sokan hiszik -, szeretete itt, a tassi zsilipnél is kézzel fogható. A tassi zsilipről ebben a blogomban írtam: „Jól meggondoltad?” avagy május 1-i bicikli túra a tassi csárdához.
Ez egy kedvenc fotóm, amely igaz, kora tavasszal készült, de bizonyítja, Tass és környékének ezer arcát:
Meg kell vallanom, imádom a csónakokat:
Ez ugyan egy kissé jellegtelen fotó, de én akkor is szeretem:
Na, és az elmaradhatatlan videó. Ezt nem ússzátok meg:
Már elhagytuk haza felé menve a makádi szabadstrandot, ahonnan végre elvitték a zacskókban felhalmozott szeméthalmokat, amikor Laci megkérdezte:
- Merre menjünk haza?
- Most inkább Makád felé -, javasoltam, miközben le kellett húzódnunk az útról, mert egy személyautó jött azon a keskeny úton, amely a gát tetején húzódott egészen ama bizonyos bicikli útig – ami nem is bicikli út.
Talán ez a bizonyos „bicikli út” szinte szimbolikus is lehetne, hiszen manapság annyi mindent állítanak a kormányok, az orvosok, a virológusok, a pedagógusok, a hivatalnokok, amelyek szemen-szedett hazugságok, hogy már semmin sem csodálkozik az ember. Én legalább is elfelejtek csodálkozni.
Az egyik legnagyobb átverés pld., hogy a mi érdekünkben történnek a kierőszakolt „védő” oltások, és már a harmadiknál tartanak éppen, bár előtte azt mondták, hogy a kettő aztán megvéd bennünket a vírusoktól, a Covid-9-től, és biztonságban tudhatjuk magunkat.
Aztán már a harmadiknál tartunk, és nagyon úgy néz ki, ezzel nem érik be. Viszont akik nem oltatták be magukat, azok – köszönöm szépen – jól vannak, energiaszintjük ugyanaz, mint annak előtte volt. Ám az oltottak egy része nem mondhatja el ugyanezt magáról, sőt…
Szóval amikor letértünk Makád felé, és a nyelv-elharapó, iszonyú kátyus útra tértünk, egyszer csak messziről észrevettünk egy fehér kutyát, a világos színű ruhás idős hölggyel. Igen, ő volt, akit a férje keresett, de ezek szerint mégis csak elkerülték egymást. Mellesleg a nő – kutyástól – már több órája bolyongott étlen-szomjan.
- Nem jó irányba megy, hölgyem, forduljon vissza, mert nem arra lakik -, mondtam neki. Nem csodálkozott, hogy tudtuk, merre lakik. Egy kicsit motyogott maga elé, és szép lassan megfordult a helyes irányba.
- Menjen ezen az úton végig, amikor már vége az útnak, akkor meg balra kell mennie.
- Fájó szívvel hagytam ott a nőt és kutyáját, mert tudtam, hogy még hosszú út áll előttük, de mit tudtunk volna tenni, hiszen a biciklivel nem tudtuk volna a hölgyet haza vinni. Sajnos itt jön be, amit mondtam, hogy nem kértem el a telefonszámát az úrnak. Nem hallgattam a belső hangra, ami pedig ezt súgta nekem. Karikáztunk haza felé, de valami nem hagyott nyugodni:
- Laci, forduljunk vissza, mert a nő el fog tévedni. Legfeljebb abban az irányban fogunk haza menni, amerre a nő lakik.
Vissza is fordultunk, és találkoztunk egy férfival, ő is egy kissé mesefigura jellegű ürgének tűnt, napbarnított, fekete-ősz hajával, barna szemével. Kissé kopottas gúnyát viselt, mobil volt a kezében. Akár egy filmjelenet. Kérdeztük tőle, hogy látta-e azt a hölgyet a kutyával.
- Igen, éppen most ment be a tanyára -, válaszolta a férfi, mintha csak azért lett volna az út mellett, hogy bennünket útba igazítson.
Ahogy oda értünk a tanya bejáratához, éppen ott tipegett a hölgy, és egy platós kis teherautóban ült egy fiatal nő.
- Haza akarta vinni az idős asszonyt, de sosem láttam őt és nem is tudta megmondani, hol lakik. – A kutya közben kereket oldott, ment haza.
Rögtön elmondtuk ennek a segítőkész, 30 év körüli nőnek, hogy kb. merre kell mennie, mert mi sem tudjuk a pontos címet. De milyen a véletlen – nem tudom, hogy figyelitek-e, de rengeteg „véletlen” van ebben a sztoriban. Ugyanis nem a Duna-partot választottuk a haza-menetelhez, és éppen az út mellett mobilozott az útba igazító férfi, és éppen ebben a másodpercben jelent meg egy szintén fiatal nő kerékpáron, akitől rögtön megtudtuk, hogy tőlük kb. 10 házzal arrébb lakik a „szökött egyén”.
Szóval ilyenek a véletlenek. Az idős hölgy élete folyamán valószínűleg rengeteg jót tehetett emberekkel, állatokkal, ezért cserében minket állítottak az őrangyalai az ő szolgálatába. Közben a kutya mégis csak visszafordult, és így őt is be tudtuk ültetni a gazdája mellé. A nőnek tudtam adni vizet a kulacsomból, ennek is nagyon örültem.
„Na, ez is megvan.” Boldogan kerékpároztunk haza mind a ketten, Lacival, mert ha nem fordulunk vissza, bizony igen problémás lett volna az idős hölgy és kutyája hazamenetele.
A Simonék félrebeszélnek sorozat kedvelőinek ajánlom, hogy a KATEGÓRIÁBAN nézzenek körül: https://simonmara.com/category/simonek-felrebeszelnek/
Ha barangolni akarsz a blogom lankáin, megteheted!
INSTAGRAM: simonmara54
(melyet ritkán látogatok)
