Szöszi-NET (80.) Mizujs az „élők birodalmában”?

Mindig olyankor szoktam elkeseredni, amikor valamit megtapasztalok, és tudom, ha nem is konkretizálva – pld. valakinek csak négy ujja van az öt helyett -, érzékelem az összes idegszálammal, valami nem stimmel a sztorival. Látszatra pedig minden rendben van.

Ha nevesítem, tuti, hogy rám rontanak a rokonok, akik kikérik maguknak, hiszen ők mindent megtettek, ami tőlük tellett. Az nem érdekes, hogy amire ők képesek voltak egész életükben, az egyenlő egy hatalmas lufi nullával. Hogy jövök ahhoz: országnak, világnak kikiáltom őket hibásnak, mert az érdektelenségük következtében egy családtag szép lassan besétál a halál kapuján? Igaz, lehet, hogy sokkal jobban jár, mert itt, az „élők birodalmában” mi keresni valója van egyáltalán?

Hogy ne rontsanak rám a rontó szellemek, ezért kódolom a nevét az idős hölgynek. Mivel mindig is érdekeltek az emberi sorsok, így a rosszindulatú embereknek megnehezítem a dolgát, hogy ténylegesen be tudják azonosítani, kiről is szól a legújabb tanleckém. 

Több idősebb hölggyel tartom a kapcsolatot, mind Budapesten, mind pedig vidéken. Mindegyiknek vannak gyerekei vagy gyereke. Mindegyikre rozzant egészségi állapot jellemző. Sok azonosságot találunk abban is, hogy a gyerekek maximum akkor látogatják meg az öregeket, ha pénzre vagy amikor konkrétan az öregek ingatlanára van szükségük, pld. hogy elintézzék az ő személyükre vonatkozó ajándékozási szerződést. Akkor viszont addig el nem mennek, míg sikerre nem viszik az elképzelésüket.

Egyik családnál sem látom, hogy a gyerekek vagy az egy szem gyerek, vagy netán unoka, aki még vagy dolgozik vagy már ő is nyugdíjas, hogy csak úgy, emberbaráti meggondolásból, anyaszeretettől áthatva meglátogatná egyetlen édesanyját.

Most elmondok egy tipikus jelenetet, amely többször megismétlődött különböző variációban: ülök a konyhaasztalnál és beszélgetek – mondjuk – Erzsike nénivel, és megérkezik a fia, Jóska.

• Szia! Hol van a tiszta ruhám? Köszi! Rohannom kell!

És már ott sem volt. A „hogy vagy?” kérdés is elmaradt. Erzsike éppen arról panaszkodott – mielőtt az egy szem gyermeke forgószélként megjelent volna a küszöbön -, hogy a fia egy percre nem ül le vele csak pár perc erejéig beszélgetni. Soha nem tette.

Már régóta szemezgetek Erzsike néni ütött-kopott, agyonragasztott szemüvegével, aminek a szára a bal fülénél már rég letört, hogy megkérdezzem:

• Mikor készítették ezt a szemüveget, Erzsike néni?
• Tíz éve? -, révedezik az idős hölgy lötyögő szemüvege fölött fakó szembogarával a múltba, aki nehézkesen közlekedik, tele van a kézfeje, az arca zúzódások nyomaival, kék-lila foltokkal. Nem egyszer elesik a szőnyegek rojtjába megbotolva. Hiába mondom neki, hogy szüntesse meg azokat a szőnyegeket, amelyek már több ízben veszélyeztették a testi épségét… Már nem tud egyedül elmenni új szemüveget csináltatni, fia pedig nem hajlandó időt és pénzt szánni erre. Ő állandóan rohan. Már a második ingatlanát veszi meg, hogy nyugdíjasként legyen plusz bevétele. Sok dolga van, én ezt belátom, Még az is lehetséges, hogy észre sem veszi, mi hiányzik annyira édesanyjának, bár ő látó szemüveget visel, a legmodernebb keretbe foglalva.

Egy olyan telefonja van Erzsikének, ami gyakorlatilag használhatatlan még nekem is, aki egy kicsit gyakorlottabb vagyok a mostani kütyük használatában. Tehát nem tudja hívni húgait, akik külföldön élnek már legalább 30 éve.

Ha még élne az édesanyám, olyan telefont vennék neki, amit még ő is tud használni. És addig gyakorolnánk együtt a használatát, amíg meg nem tanulja.  Az internetet megszüntették, mert az is pénzbe kerülne, így megmarad az arra szánt pénz az utódoknak. Ha lenne internet, akkor Erzsike néni tudná tartani a kapcsolatot a testvéreivel – mint ahogy régen tette -, tudnának videón keresztül beszélgetni. Fia szép lassan mindent megszüntetett, ami arról szól, hogy kapcsolatot teremt az ismerőseivel, amely szálak az élet fonalai. Lehet, hogy nem tudatosan csinálta mindezt, de én a végeredményt nézem. Ha szembesíteném, hogy miket követett el, illetve miket nem követett el édesanyjával szemben, kikérné magának.

Pedig ennél nyilvánvalóbb dolog, hogy ha valaki nem tud másokhoz szólni, másokkal beszélgetni, akkor ez a magánzárka megöli, MEGNYOMORÍTJA – ez az egyik „kedvenc” szavam a karantén időszakban – a lelkeket. Már mondtam, és tényleg így is van, még a börtönben is azzal büntetik a rabokat, ha renitenskednek, hogy sötét, ablaktalan magánzárkába zárják őket. Tehát ha valaki nem tud telefonálni, nem tud interneten kapcsolatot tartani a testvéreivel, nem tud boltba menni, templomba járni, akkor semmi köze az élethez. És szép lassan elszárad, mint a virág, amely nem kap sem éltető népfényt, sem életet adó vizet.

Ha valaki nem jól lát fizikai értelemben, akkor bizonytalan lesz a járása. Igaz? A vasárnap délelőtti istentisztelet sok idősebb embernek megnyugvást jelent, biztos tájékozódási lehetőség egyrészt az idő múlásáról, másrészt a helyi, legfontosabb hírek megszerzéséről. Ha nem tud rendszeresen istentiszteleten részt venni (előtte szépen lefürödni, alaposan megmosni, haját becsavarni), amely tartotta benne a lelket, mert Krisztussal randevúzott minden héten. Ott még tudott találkozni az ismerőseivel is. Talán még az istentisztelet után pár szót váltott a hozzá hasonló idős emberekkel. Ez is megszünt. Se telefon, se internet, se baráti beszélgetések, se testvéri ölelés, se gyermeki gondoskodás.

Aztán jött a végjáték pár nappal ezelőtt. Ekkor már az ördög elégedetten dörzsölgette hosszú  karmokban végződő mancsait és boldogan csapkodott bojtos farkával hol balra, hol jobbra, mert Erzsike novemberben elutazott Romániába barátnőjéhez, ahol a telet átvészelte központi fűtéses lakásban. Az itteni orvos szerint többször kapott stroke-t, és a memóriája nem a legtökéletesebb. Ez akkor derült ki, amikor haza jött, és fia elvitte a körzeti orvoshoz.

• Régebben is volt ilyen -, mondta Erzsike, mikor meglátogattam őt még saját otthonában, amikor hazahozta fia több hónapos kint-létét követően. – Nem volt semmi baj.
• Elvették a retikülömet, fogalmam sincs hol van -, mondta sírí hangon Erzsike. – Nincs igazolványom, pénztárcám, bankkártyám, semmi sem. Nem tudom magam igazolni.

Tehát, ha rosszul lenne, gyakorlatilag még telefonálni sem tudna, hiszen lassan nem is lát, a mobilt is nehézkesen használja. És mondjuk kijön a mentő, nem tudják beazonosítani, hiszen irat egy szál sem, tehát azt sem tudják, milyen betegségei vannak, amelyek pedig szép számmal jellemzik állapotát.

Beszélgettem még másnap reggel is Erzsikével, beadtam neki a gyógyszereket. Mondhatom, hogy teljesen megszokott reakciói voltak. Ha nem tudom, hogy stroke-n ment át, akkor nem is tudtam volna, hogy emlékezetkihagyása volt. Amit tapasztaltam, az csak részlegesnek nevezhető. Bár nem vagyok orvos. Igaz, egy öregnél már sok mindent elnézünk, nem követelnénk tőle tökéletességet. Nem gondoltam volna, hogy mire visszajövök Pestről, már soha többé nem tudok Erzsikével találkozni. Hiába hívjuk, nem veszi fel a telefonját. Csak ne gondolkodnék, hogy ebből mi következhet…

Jóska, Erzsike fia:

• Ha elfelejti, hogy a gázt meggyújtotta, akkor mi történik? Nincs senki sem otthon vele, mert én is más városban élek a barátnőmmel. Egész nap dolgozom. Be kell tenni egy öregek otthonába.

Erre mit lehet szólni? De tényleg! Csak feltételezésekbe tudok bocsátkozni, csak és kizárólag! Tehát a kör bezárult. Jóska elvitte Erzsikét orvoshoz hazajövetele másnapján, aki beutalta kórházba az idős hölgyet, majd pár napra rá már egy világvégi öregek otthonában kötött ki a közel nyolcvan éves, csendes szavú hölgy. Egy teljesen, tökéletesen leföldelt bunkerbe, ahonnan nincs kiút, nincs fejlődés, nincs hazamenetel. Pedig Erzsikének van egy saját háza, amiért keményen megdolgozott párjával, igaz, már csak haszonélvező. De szerinem már lassan az sem lesz, hiszen a sírhelye amúgy is fent van tartva férje mellett.

Ha barangolni akarsz a blogom lankáin, megteheted!