Szöszi-NET (91.) Pécs és környéke – Bikka Manóékkal és a félbajszos társaságában

Meleg van – ez az állapot eléggé meghatározza tudatunkat. Már itthon vagyok, és a faházban is – pedig minden rést bezártunk, besötétítettünk – 26 fok van, az emeleten meg szerintem 30 Celsius fok.

Viszont mindentől függetlenül hétfőn – 2020. július 27-én – neki ereszkedtem a kis Suzukimmal, ami már lassan csak nyomokban piros, viszont legalább olyan lelkes volt az előttünk álló úttól, mint én.

Ahogy „közeledtem” a célállomáshoz – ezt úgy képzeljétek el, hogy Kakakasd után, ahol láttam a 6-os útra néző Faluház torony óráján, hogy már fél óra múlva dél lesz -, szép lassan kirajzolódott a Mecsek, és egyre dimbesebbé, dombosabbá vált a vidék. A fák, bokrok a zöld összes árnyalatát magukra öltötték, mintha egymással vetekednének, ki a legszebb. A pamacs, tejszínhab felhők úgy csüngtek a mély-kék égen, közel hozzám, hogy bármelyik percben lehuppanhattak volna az autó ütött-kopott tetejére potyautasnak.

Igazán gyönyörű volt a Pécs városához vezető 6-os út, és meglepődve tapasztaltam, hogy többségében jó minőségű aszfalton gurolhatott autóm. Hiába, na, nem vagyok én hozzászokva itthon a nagy kényeztetéshez.

Bikka Manóhoz és barátjához iparkodtam, akik egy kényelmesen berendezett, kellően hűvös kégliben húzzák ki a földi lét hátralévő pár évtizedét.

Jót beszélgetni értelmes emberekkel: ez feltölt tetőtől talpig, és érdemes akár több órát is autókázni A-ból B-be ezért az élményért. Szerencsémre nem otthon-ülős egyik sem, tehát nem is kellett nekem őket noszogatni, hogy kistartoljunk akár a 197 méter magas Pécsi Tévétoronyhoz, ahol még az utolsó turnussal épp befértünk a gyorsliftbe, hogy az épület legmagasabb pontjáról gyönyörködhessünk a páratlan körpanorámában.

A fotón félig csukva tartom a szemem, hiszen a lemenő nap teljesen telibe talált. Nem kell azonban megijedni, mindent láttam:

Bár másnap korán szerettünk volna felkelni úgy, hogy a reggeli napfényben úszó tájat apró részleteiben is tudjuk élvezni – hiszen a fények egészen mások, mint napközben -, mégis normál időben indultunk útra egy kiadós, finom reggelivel a gyomrunkban.

Mire bevettük magunkat Kelet-Mecsek legszebb kiránduló helyére, Óbányánál, az erdőbe, a fények már élesebbé váltak, mintha apró kis baltákkal próbáltak volna behatolni a sűrű, magas fák közé.

A félbajszos havasi cincérről még ejtek szót, mert annyira tetszett, annyira meglepett csodálatos kis lénye:

A fotón látható tó – amelyet már évek óta elkerítettek – természetes képződmény. Az óbányai patak hegyi kristály tisztaságú vize folyik át rajta. Tisztaságánál fogva pisztrángok úszkálnak benne. A halak állománya változó, a tavacskát Pisztrángos-tónak hívják. Ezt a nemzeti kincset – amely sok túrázónak és természet-fotósnak okozott örömöt -, bekerítették, kisajátították, az önkormányzattól bérbe vették, és a nagy többség érdekeit pedig teljesen figyelmen kivül hagyják…

Már nem lehet leülni  a tó közelében felállított padra, csak szomorúan bekukucskálni az árammal átjárt kerítésen keresztül. Kárpótlásul Bezdán József fotóművész alkotását osztom meg veletek a Pisztrángos-tóról, amely akár egy festménnyel is felér:

Ellenpontozásul viszont a jelenlegi, több éve tartó valóság, amely az arra járó túristákat felháborodással, csalódottsággal tölti el. Ehhez a nagyszerű természeti szépséghez hogy jön ide az árammal átjárt kerítés, tessék mondani?

Tőlem szokatlan módon a mester, egy pécsi fotóművész, Bezdán József fotóit felhasználva mutatatom be kiránduló körzetünket:

És nézzétek meg, mennyire frissek egyesek, hogy ebben az igen hűvös vízben edzenek, majd vizes ruházatban futnak tovább.

Ez a fotó pedig pontosan azt a patak részletet mutatja, ahol a fiatalok gyakorolták a különböző mozdulatokat, csak téli köntösben. Igazán gyönyörű. A fotót készítette Bezdán József:

Miután magamhoz tértem a bekerített pisztrángos tó körüli hercehurca miatti felháborodásomból, egy gyönyörű cincér szép, komótosan landolt a jobb kezem középső ujjára. Ennek a szépségnek a színe és még a mintázata is teljesen illett a nadrágom színéhez, stílusához. Fél bajsza hiányzott, de még így is elállt a lélegzetem ettől a kis élőlénytől, hogy nyugiban tölthettünk pár percet egymás társaságában. Megtisztelt bizalmával!

Mire emlékszem még? Valami csodálatos fagylalt költeményekre, ételekre – ezek közül is Bikka Manó nyitány étele vitte a pálmát. Na, és az életteli növényekkel övezett loggián elköltött étkezések, felejthetetlen zamatok, ízek, a testesedő holddal szemben, beszélgetve, egymásra figyelve, egymás szavába vágva.

Ha barangolni akarsz a blogom lankáin, megteheted!