Szöszi-NET (72.) Én vagyok, vagy még sem? És ha mégis?

Hogy érthető legyek, az előző blogom (Szöszi-NET 71. Hűbéri tulajdonjog a XXI. században) utórezgése a mostani. A cím egy kicsit beugratós labda-adogatás. Egy gondosan kinyalt mézes üvegbe zárt őszi légy zümmögés, egy fikció – aminek persze vannak valós alapjai, mert miért ne lenne -, ami az emberi szövevények egyik nagyon is mai aktualitása.

Víruseffektből kiindulva: a bezártság bezártabb lesz, a nyitottság kicsit félszeggé válik, és akik egymás mellett éltek saját szarkofágjaikban, mint két idegen, kövületekké válnak egymás számára. Bár a szobrok néha mégis megmozdulnak – Isten létezik!

Finoman afelé akarlak benneteket terelni, hogy a jellem igazából a bajban ismerkszik meg,  amikor igazi, tökös nyomást tapasztalhat valaki az élettől – tanulóleckét kap a felsőbb szervektől…

Na, igen, ekkor tűnik elő az igazi jellem teljes valóságában. Vajon ha ez az igazi, „tökös” nyomás elér bennünket, és igazi, jó kis présbe fogja gyenge porcikáinkat, akkor hogyan viselkedünk? Valaki, lehet, hogy épp valamelyik belsőbb berkekből származó családtagjának szemét zsarnokoskodását szenvedi el premier plán ezekben az órákban, és azt mondjuk hintaszékünkben billegve, mint az inga:

• Ni már! Megint szemét az ipse (vagy a nő), pedig nem szolgáltam rá. Azt szeretné, ha hajnaltól hajnalig lessem kívánságát, ne legyen semmi akarásom másra. Ne gondoljak arra – még véletlenül sem -, amire ő nem gondol. Kushadjak. És így emésszen el a halál végül.

Ettől egy kicsit berezelek, vagy talán teljesen, szívből jövően, hiszen itt van a kijárási tilalom vagy mi a csuda, és már leálltak a családtagjaim is, hogy boldoggá varázsolják napomat, amikor meglátogatnak. Össze vagyok zárva egy fenevaddal, mely most teljes életnagyságában fenekedik rám, és még az a szabad áramlás sem lehet meg, hogy pld. elmenjek egy kicsit szellőztetni agyamat. Milyen jó is volt, amikor – ha irtóra felidegesített a párom -, fogtam magam, szó nélkül, ez igen fontos, és…

Kirohantam – cipőfűzőmet nem is kötöttem be -, nehogy megbuggyanjak a jogtalan-igazságtalan-szemét-önkényes-kényeztetés-mentes viselkedéstől.

Ekkor a dominó elv alapján tovább adom keserűségemet, elcseszett fajtámra rányomott megbélyegzés okán okozott sistergő fájdalmamat annak a személynek, aki mindig jóindulatot tanúsított irányomba, akire mindig számíthattam – bizton tudom.

Egyszerűen nem szólok hozzá – barátomhoz -, megszűnök számára létezni. És mivel nem jöhet meglátogatni, hiszen már nem kóricálhatunk egymás lakába, megkérdezni: – Hé, mizujs? -, ezzel élve, lesz..om a másik – igen jó indulatú barátom fejét, aki meg sem érdemli.

Mostanában sokat gondolkodtam azon: vajon melyik durvább bánásmód – lelki megnyomorítás nagy mappájába tartozik ez is -, ha valaki le-anyázza, leugatja a másik fejét vagy pedig hirtelen úgy tesz, mintha nem is létezne, amely egy tipikus döglött bogár pozitúra. Ekkor valóban több esélye van az életben-maradásra, ám…

Nem létezni a barátomnak – aki idáig a rokon lelkem volt -, amikor a másik valóban szeretné tudni, mi van velünk, ám ezt az aggodalmát nem akarjuk kielégíteni, sőt! Meg sem mukkanunk, nem vesszük tudomásul a másik létezéséről, bár a „másik személy” napi szinten részt vett idáig éveken keresztül az életünkben.

Erre az aljasságra mit lehet mondani? És vajon mikor jön el az a pont, amikor a lélekben megnyomorított egyén csomóra kötött nyelve megoldódik – aki ténylegesen tovább adta nyomorítását barátjának? Vajon mit fog mondani, amikor végre rászánja magát, hogy felfedje kártyáit és ismét méltassa a másik létezését?

„Bocs, a körülmények!”

U.i.: Egy kicsit bizonytalan, hogy kiről írok és kinek szól. Férjem is majdnem magára vette a blogban írtakat, mire felhívtam a figyelmét, hogy a Simonék félrebeszélnek sorozatban sokkal több esélye van személyére vonatkozó információk szellőztetésére. A fenti koválygós magatartást tudjátok be, hogy manapság annyi bizonytalansági tényező fémjelzi napjainkat, aminek okán ez a kis bizonytalankodás már meg sem kottyan nekünk.