Szöszi-NET (48.) Akkor menjünk úszni!

(A gyakorlottabb blogolvasóim tudják, hogy ha a fotókat nagyobb formában akarják megnézni, akkor egyszerűen ráklikkelnek a fotóra.)

A hét közepén, talán szerda délután lehetett, mikor Nagy Zsú bicajjal megérkezett hozzánk. Csupán 50 kilométert tekert Pestről Ráckevére. Később kiderült – mivel kerülő utat választott, helyismeret híján – inkább volt az 60 km is. Örültünk egymásnak, mint amikor megtaláljuk a nagymosás után a zokni másik felét.

(Meg kell állapítanom: megint a technika ördöge – vagy valami egyéb – játszott velem, mert szinte képtelen voltam napokon keresztül a videókat, képeket a helyükre feltöltenem. Nem részletezem, mert akkor megint felhúzom magamat!)

Ahogy Zsú megérkezett, és a lába már szárazföldet érintett, perceken belül belakta a kertet, a házat, a nyári konyhát stb. A pincét csak azért nem, mivel nincs. Hiába, na, aki hozzánk jön, maximum a padlásra mehet fel.

A nők olyan részletekbe tudnak bele bonyolódni, amit a férfiak nem tudnának sehogyan sem megérteni.

Aztán persze a határt is bejártuk, és felforgattuk a bálákba tömörített szalmát. (Remélem, nem ezt nevezik szénának!)

Szegény Laci azt mondta, hogy ez neki sok. Ugyanis két nő, aki imád beszélni – igazából be nem áll a szája -, egy zord férfinak ez nagy megpróbáltatás. Elhiszem.

Mentünk sétálni, ezt összekötöttük jó kis fotók készítésével, ötleteltünk, egymástól tanultunk. Hatalmasakat kacagtunk. A fácánok ijedten rebbentek fel a szántó földeken.

Csöpi, Popi, a két süvölvény kutya  viszont élvezte, hogy részese lehet a kalandozásoknak.

A Rác templomot csak kívülről szemlélhettük meg, mert már későre járt, a nap is lemenőben volt. Viszont itt megnézhetitek egy kicsit részletesebben, mit is lehet ott látni?

Ebbe a másfél napba belefért Lacházára karikázás, evezéssel egybekötve.

Lacházi evezősöknél:

És íme néhány közösen készített fotók Zsúval:

Közös reggelizés a teraszon:

A napraforgó tábla fotózkodásra tökéletes terep:

Lacházi Kis-Duna partján:

Csütörtök este 9-re értünk haza jó, fáradtan az evezéstől. Hazafelé véve utunkat, ki nem hagyhattunk egy jó kis fagyizást:

Amikor már a gát tetején baktattunk a kutyák nyomában, megszólal Zsú:

• Kár, hogy nem úsztunk.
• Akkor menjünk most! -, javasoltam én.

És máris vettük az irányt a víz felé, ahol belecsobbantunk az egyre sötétebb, ám igen kellemes vízbe, hogy egy kiadós úszkálást csapjunk a vadkacsák legnagyobb csodálkozására.

Nagy Zsú műremekével búcsúzom tőletek. Ez a fotó tényleg művészi! Jó éjszakát!