A RÁCKEVEI SÁRKÁNYOK

pénteken (2015. október 2-án) kitettek magukért több szempontból is.
Emlékeztek! Pénteken szép idő volt, sütött a nap. A száz ágra szóló napsütés viszont nem jelent semmit.

Ugyanis péntekre néha elfogy a szufla, és csak páran lézengünk délután 6-kor a Ráckevei Gimnázium udvarán. Ezen gimnázium csodálatos adottsággal rendelkezik, szerintem nagyon kevés iskola dicsekedhet ilyennel: A Kis-Duna partján tartják számon, és saját, komoly stéggel rendelkezik. Itt kötnek ki a kajakosok és a sárkányhajós group is innen lő ki.

Szóval már hetek óta nem sikerült – persze az időjárás is erősen belejátszott – vízre szállnunk. Ma sem számítottam másra, mint tornatermi izomállomány növelésére. Ám csodák mindig vannak.
Szép lassan felfejlődött a „nép”. Laci, ki a hajó első, baloldon levő stroke-ja, Krisztián (aki mellett öröm létezni), az örök nevető Andrea (a rend őre), Simon Laci (férjem), a beszédes Doki az 5 éves, csintalan Kinga lánykájával, Ricsi, a csoda aranyos kislányával, Annácskával, Medárd, az ifjú titán, kedvenc padtársam, Magdika és én. Bár a legvégére hagytam a felsorolásban Ferit, a kormányost (minden szempontból), pedig nélküle mi nem ülhetnénk csónakba, mert ő a csapat lelke, az edző, a kohéziós erő, aki értelemszerűen a vázát képezi a csapatnak.

A víz nyugodt volt és hívogató. Rövid fészkelődés után mindenki vidáman, enyhén élcelődve, összhangban evezett. Ám mikor már bent jártunk a közepén, Sárika is befutott a gimnázium udvarába. Feri pedig – sas szemével – észrevette, hogy egy „gyermek” még szárazföldön van. Nem baj, visszafordultunk, és őt is bevettük a hajóba.

Mire megkerültük a Kerek-zátonyt, már leszállt az este, a fények kigyultak, a templomok tornyai és a Ráckevei Híd fényfűzérei csodálkozhattak a vízben látható tükör képmásukon.

A kései vadkacsák némán suhantak alacsonyan a nyugodt víz felett.

Ám a napnak nem volt vége, mert hivatalosak voltunk egy másik csoport társunk, Julcsi, a „Kocsmárosné, Aranyvirág” bulijára is, aki – fellengzősen mondva – pub-ot nyitott Makádon. Tehát fél tiz után férjemmel Magdikát is felnyaláboltuk útközben, és irány a

SAKÁLTANYA

Ez a kocsma szintén kedvező adottságokkal rendelkezik, hiszen egy kis tó is ide tartozik, de most ennek nincs jelentősége. Viszont ahogy leparkoltunk, már hallható volt a RetroRock zenekar 12 éves dobosának erőteljes ritmus-verése. És ahogy beléptünk a terembe, a zene már ott dobolt a nyaki ütő erünkben.

A buli kezdeti stádiumban: Feri, az edzőnk ül, a Kocsmárosné Aranyvirág, Julcsi, Ferivel beszélget és engem már ismertek. Kedvenc padtársammal, Magdikával kommunikálok. Sajnos napfényre került egyik hihetetlen rossz tulajdonságom: én mindent jobban tudok…

Ki-ki maga módján, maga vérmérséklete szerint mulatott. Volt aki szeszes itallal próbálta oldani a heti, havi, évtizedek alatt összegyűlt feszültségét, egy kis, mindenre elszánt mag – ezek voltunk mi – pedig a szénsavas Colát kultiválta. Egyik sem a legjobb megoldás.

Senki nem mozdult, én meg nem azért mentem, hogy ücsörögjek. Azt otthon is tudok:

Jó volt szép volt. Sajnos arra nem gondoltam, hogy a jó kis edző cipőm tapad a kövezethez. Kénytelen voltam ezért több ízben megszabadulni tőle, ha a dübörgő ritmus minden rezzenését vissza akartam adni.

A bűnös cipő:

Szem nem maradt szárazon, hiszen aki a parkett ördögének kiáltotta ki magát erre az estére, az izzadságcseppek elhomályosították a látását, a halláskárosulást ne emlegessük. Mindannyiunk lelkét pedig többek között, de nem utolsó sorban Beatrice Azok a szép napok című nótája emelte magasba.

Simon Mara

marasimo@gmail.com

Skype elérhetőség:

simon.mara2

https://www.facebook.com/simon.mara.14

Ha barangolni akarsz a blogom lankáin, S utána tedd a kezedet a szívedre…