– A belső teremben vagyok – válaszolta.

És csakugyan, az instrukció alapján megtaláltam, ahogy egy asztal fölé hajolva vacsorázott.

(Természetesen már akkor is ott ült, amikor körbejártam az épületet, csak a tányérjára hajolva nem vettem észre.) Mert nem láttam acélszürke, gyönyörű szemeit, és a lehajtott fejéből nem derült ki számomra, hogy a „nagy Ő” táplálkozik az asztalnál. Már második alkalom, hogy nem vettem észre a másikat. Vakegér voltomat nem tagadtam meg ismét.

 Leültem vele szemben, és továbbra is nagyon, de nagyon tetszett. Sok mindenről beszéltünk.

Mind a ketten rettentően vigyáztunk a másik minden szavára. Megszűnt a külvilág. Csak mi voltunk egyedül a földkerekségen.

Ahogy időnként fészkelődtem a helyemen, bokám véletlenül egy pillanatra a lába szárához ért. Mintha áramütés ért volna.

Beszéltem boldog gyerekkoromról, hogy már akkor is tudatában voltam annak, milyen jó gyermeknek lenni, pedig tisztes szegénységben éltünk, édesanyámmal való fantasztikus kapcsolatomról. A visszaemlékezés könnyeket csalt elő szememből.

– Jobban áll neked, ha nevetsz – próbált vigasztalni Márk.

Folytattam könnyeimet nyeldesve:

– Soha nem lesz ilyen barátság senkivel sem, mint édesanyámmal volt, aki sajnos már nem él. Neki mindent el lehetett mondani. Nála nem volt tabu téma, nem mondta, hogy jaj, kislányom, azt neked nem szabad tenni. Amikor az első sráccal el kezdtem járni, aki festő művész növendék volt, és először mentem fel a lakására, drukkolt nekem, hogy jól érezzem magamat. Igaz, ekkor már tizennyolc éves voltam. És bizony már addig is igen csak ostromoltak a srácok. Nem egyszer kellett közelharcban megvédeni szüzességemet…

Beszéltem az újságírásról:

– A legizgalmasabb korszaka volt életemnek. Nagyon szerettem írni. És mások szerint is jól tettem dolgomat.

– Akkor nem értem, miért hagytad abba? – Hangjában szemrehányás, értetlenség. – Én, ha már egyszer újságíró lettem volna, biztos, hogy nem hagytam volna ott a pályát.

– Hogy miért mentem el? -, révedtem vissza a múltba egy kicsit. – Mert elegem volt, hogy valaki vagy valakik állandóan engem szemeltek ki fő ellenségüknek. Ráadásul igazi értelmiségi módon. Közeledbe kerülnek, te abszolúte gyanútlan vagy, hiszen a gyanútlanság nyersanyagából gyúrtak, majd hátba támadnak. Mire észreveszed, már elástak teljesen.

Jellemző rám, hogy nem elsunnyogtam onnan, hanem a csúcson hagytam abba. Az Új Magyarországban – amikor megjelent egy szuper cikkem egy cigány templom avatásáról, és a főszerkesztő-helyettes telekürtölte az egész szerkesztőséget, hogy olvassák el a kollégák, mit írtam, mert egy őstehetség vagyok, ott hagytam őket. Sokan értetlenkedtek, barátaim még a mai napig zúgolódnak. Ám ennyi. Alkalmatlan vagyok a védekezésre és a támadásra.

Természetesen nem csak rólam szólt a fáma. Mindenek előtt arról, hogy Márk – miután közöttünk akkora szakadék keletkezett – újból el kezdett megint edzeni, futni. És indult egy fél-maratoni versenyen. Sikerült neki végig futnia a távot. Még a tévében is készítettek vele egy riportot.

– Ezt már évek óta terveztem, hogy felteszem az i-re a pontot. Úgy látszik, most jött el az ideje.

– Igazán szólhattál volna, amikor szerepeltél a tévében. Szívesen megnéztem volna – korholtam őszintén.

Miközben nagy lendülettel beszéltem a barátságról, az élet dolgairól, a férfi ezt mondta félhangosan:

– A múltkor megőrjített combod simasága…

A folytatás nem marad el!

A beköszöntőt itt olvashatjátok el!

Az 1. részt itt olvashatjátok el!

A 2. részt itt olvashatjátok el!

A 3. részt itt olvashatjátok el!

A 4. részt itt olvashatjátok el!

Az 5. részt itt olvashatjátok el!

A 6. részt itt olvashatjátok el!

A 7. részt itt olvashatod el!

A 8. részt itt olvashatod el!

Simon Mara

marasimo@gmail.com

Skype elérhetőség:

simon.mara2

A Facebook-on itt veheted fel velem a kapcsolatot!

Ha barangolni akarsz a blogom lankáin, megteheted! S utána tedd a kezedet a szívedre…