II. rész 

…Bizony, bizony, az ifjú rend őrei szálltak ki friss, ruganyos léptekkel az autóból.

Na, ezen a ponton úgy éreztem, hogy benyújtom a lemondásomat Ági-megsegítő Alapítvány nevében.

• Maga rossz helyen parkolt -, állította határozottan az egyik ifjú rendőr.

• Ivott? -, kérdezte a másik tőlem.
• Én? Dehogy ittam -, válaszoltam önérzetesen -, még csak nem is akartam inni, mert kimondottan utálom a szeszt, és kocsival vagyok.
• Mutassa az iratokat -, szólt a határozott utasítás.
• Oh, azok rendben vannak -, csillant fel a szemem -, nemrégen vizsgáztattam az autót, a kötelezőt befizettem -, teljesen megnyugodtam.

És el kezdtük ketten egyszerre magyarázni:

Ági:

• Nem indult a repülőgépem, ami Madridba ment volna, és Mara, aki írónő, értem jött, hogy haza vigyen.
• Valóban, nekem már rég ágyban kéne lennem -, szóltam közbe eléggé lehangoltan. – Higgyék el, életemben nem voltam itt autóval. Hihetetlenül megjártam, hogy más érdekeit tartom szem előtt.
• A KRESZ nem tudása nem mentesíti az alól, hogy szabálysértési eljárást indítsunk Ön ellen, 50 ezer forinttal minimum.

Erre se nyelni, se köpni nem tudtam. Ugyanis kiderült, hogy az orvosi pecsét már 2012-ben lejárt.

Végül is rendesek voltak, mert a százezerre felpörgetett tarifát levitték 10.000-re. Tudom, ne szóljatok egy árva szót sem. Én sem mondok inkább semmit…

• A tízezer forint bírságot két napi közmunkával ledolgozhatja -, mondta a nagyon szimpatikus, szöszi, fiatal rendőrnő.
• Azt nem! -, kiáltottam fel kétségbe esve. – Inkább a halál!

A munka gondolatától kirázott a hideg, mivel az idő erősen szellemórába csapott át -, talán ezért.

Miután az egyik rendőr kitöltötte a csekket, alaposan kikérdeztem őket, merre kell haza felé vennem az irányt. Persze csak úgy tudtam megfordulni, hogy záróvonalat léptem át. Gondoltam azonban, mit számít ez a nagy tolongásban. Úgy sem fognak utánam jönni, hogy újabb bírságot szabjanak ki.

Miután meghiúsult a szesz vételezése, útközben Ági sas szemével felfedezett egy éjjel-nappali Nemzeti Dohányboltot. És mégis csak sikerült vennie egy kis pálinkát. Mindig tanul az ember, mivel nem is tudtam, hogy ilyen helyeken szeszt is árulnak. Bár engem sosem érdekelt. Kiderült, hogy teljesen rossz irányban mennék hazafelé, tehát irányt kellett változtatnom ismételten.

Haza érve újból kiveséztük az esetet. Ági viszont nem tudja hangját lejjebb vinni, ugyanolyan hangerővel közlekedik és sok-sok angol kifejezést fűz bele mondanivalójába.

„No problem.” Hajnali 2 után már az ágy közelébe értünk.

Reggel folytatódott az élet, közben kiderült, hogy a leendő BARÁT, bárány bőrbe bújt farkas volt. Igen úgy nézett ki: Ági, ha leszállt volna Madridban, akár úgy is járhatott volna, hogy például az italába altatót kevernek, és aztán azt csinálnak vele, amit akarnak. A paletta széles: nők futtatása – nem rossz, csak az a baj, hogy alulfizetett és test-színskála növelő -, netán szervdonorrá is előléphetett volna. Ám ez a kettő is már éppen elég veretes a szórakoztató, illetve az egészségügyben.

A keddi nap arról szólt, hogy állandóan ájuldozott barátnőm, tehát enni nem igen tudott, mindig neki fogott nagy elánnal, de két falatnál többet nem tudott enni. Állandóan a rosszullét környékezte. Viszont nekem meg mennem kellett, mert ezer dolgot kellett elintéznem, hiszen másnap, szerdán Londonba megyek a fiamhoz, tehát épp tele a hócipőm a tennivalókkal.

Hihetetlen nehéz volt Ágiba lelket önteni, aki a szerelmi bánattól minduntalan zokogásba csapott át. Egyszer csak el kezdett fulladozni. „Na -, mondom magamban -, itt a vég, hívhatom a mentőt.”

• Számíts rá, lehet, hogy meghalok, mert valamire allergiás vagyok -, mondta Ági, miközben a fürdőszoba falához támaszkodott halál-fehéren.
• Szuper. Egyre szebb -, mondtam halkan. – És én is allergiás vagyok az egész életre.

Csodával határos módon kanalaztam össze a nőt. És száguldottam a Budafoki vonatállomásra. Ám ott kiderült, hogy amit kinéztem az interneten, annak a fele sem volt igaz. És Érd-Felsőre kell mennem. Pont akkor, amikor már a benzinem is erősen fogy, pénzem meg már eleve nincs.

A hatalmas bőröndöt megint bevágtam a kocsi hátuljába, már egész izompacsirtává válok. Ági rogyadozik, ájuldozik, rosszul van. A hányás kerülgeti, mert közben már a feje is vadul fáj. Menet közben keresem a vizet, a táskáját. A gyógyszer elgurul. Na igen, szokták mondani, hogy valakinek elgurul a gyógyszere. Most ezt szó szerint is érthetjük.

Mire kiérek a régi 6-osra, újfent a rosszullét dörömböl, és Ági a kanyarban sugárban hány.

• Remélem, most már jobban leszel. – Ági csak kesereg, sóhajtozik és krokodil könnyeket hullajt. Én változatlanul vigasztalom:
• Hát jobb lett volna, ha belőled is prosti lenne? Ugye csak nem lett volna annyira jó, ha az a repülőgép elindult volna időben? Veled!

Ám Ági vigasztalhatatlan, én pedig arra gondolok, hogy mi mindent kellene véghez vinnem, és nem csinálok egész nap mást, mint szerencsétlen barátnőmbe próbálok életet lehelni.

A szélhámosoknak az a fantasztikuma, amennyiben ezért a tulajdonságukért lehet szeretni őket, felső fokon tudják – az Érzelem Iskola eminens tanulóiként -, mi kell a másiknak…

Don’t give up, Baby!

Az I. részt itt olvashatjátok el! 

A II. részt (Amikor minden balul sül el!) itt olvashatjátok el! 

A III. részt (Mit mond a másik fél) itt olvashatjátok el!

IV. rész (Ági verziója)

Simon Mara

Ha barangolni akarsz a blogom lankáin, megteheted!