Egy éve foglalkozom ennek a blognak a feltupírozásával, épp ideje színt vallani. Úgy érzem, már kezdjük ismerni egymást. Egymás hóbortjait, szeszélyeit. Nem mindig értünk egyet! Nem is kell. Ennek örömére, hogy mindig az enyém az első és utolsó szó, most az egyik nagy, közös kedvencünket veszem elő és adom közre sokunk örömére.

I. rész

Soltész Ági az én ikertestvérem. Lelki ikertestvérem. Ő is érzékeny – olyan, mint a higany, hőmérséklet-függő -, zsigereiben érzi, ha valaki ellenséges, lekezelő és azt is tökéletesen érzékeli csápjaival, ha valaki jó szándékkal közeledik felé. Ilyenkor olyan lesz, mint a hálás virág, mikor fényzónába kerül.

Csodálatos tehetséggel áldotta meg az Isten, gitározik, zenét szerez, fest, de tisztázzuk, nem szobafestő. Három dimenziós képeket fest, a falból szobrok, faágak jönnek ki, vagy beépülnek a falba.

Görög istenszobor kandikál ki a sarokból keze nyomán, a gipszből márvány lesz, a papírból fülbevaló, de meg nem mondaná az ember… És a különböző anyagok variánsainak variálása, mely „normális” agyból ki nem pattanna még akkor sem, ha megszakadna. Ági anyagvonzásban van.

Viszont a sztoriból kiderül, hogy más is vonzza, mint hogy a speciális festékekből és anyagokból valami fantasztikumot hozzon létre.

Tegnap de. 10 órától, ma (2015. 01. 13-ig bezáróan) 67.45-ig csak Ágival foglalkoztam. És mint szintén szuper érzékeny ember, nehezen viselem, ha nem rólam szól az élet. Ám teljesen háttérbe kellett szorítanom céljaimra való fókuszáltságomat.

És ebből lett a kuszáltság. A jó, nagy kövér kuszáltság.

Hírértékkel bírt: Ági utazik Spanyolba… Melegebb éghajlatra, a 25 C fokba bele egyenesen. Irigylésre méltó dolog, de nem irigyeltem, mert tudtam, ha valaki megérdemli, hogy egy kicsit jobb élete legyen, akkor ő az. Szíve választottja, Lajos öt éve udvarolt neki távolról, Marokkóból, Spanyolországból, ahol éppen dolga akadt a drágának. Valahogy úgy, mint amikor Mariska néni lecsoszog az ABC-be félre taposott mamuszkájába. Nahát ez a derék ember fejébe vette, hogy Ági neki való nő, hiába voltak közben barátnői, de neki ez a nő kell, senki más.

Idáig rendben. Igaz? Ikertestvérem nem ismeri Pestet, tehát megbeszéltük, hogy telefonon felhív, amikor vidékről elindul a busszal, és akkor én is eltűnök hazulról, hogy találkozhassunk. Vártam-vártam, hogy felhív, de nem tette, ám fineszes voltam, mert csak elindultam időben, ahogy gondoltam. Amikor már a busz pályaudvar közelében voltam, felhívom:

• Hol vagy Ági? -, tudakozódom tőle.

• Itt vagyok már a pályaudvaron. – Nem szóltam erre semmit, hogy nem ebben egyeztünk meg. – Nem hallak téged, hiába is kérdezel tőlem bármit is.

Nagyszerű, megérkezett Ági, de a pályaudvar eléggé öblös terjedelmű. Tehát beindítottam a

TŰ  A SZÉNAKAZALBAN

fedőnevet viselő projektemet.

Az épületet keresztül-kasul „végignyálaztam”, erre eszembe jutott, hogy kint is lehet. Yes. Ott fagyoskodott. Kis gémberedett testén könnyű, világos színű farmer szerkó, vékony kis velúr topánka és téglavörös színű, divatos műbőr kabát.

• Ne bújj, cigány, látlak -, mondtam volna én, de nem vagyok rasszista.

Így aztán, a nagy találkozást követően szép laza mozdulatokkal beúsztunk a 3-as metró bendőjébe. Ági jellemzője: állandóan angolul beszél, de hihetetlenül lassan, és ismétli magát, nem baj, csak baromira fáraszt. Ám jobban járok, ha rá hagyom. Mondja…

A Liszt Ferenc 2. ideális helye a repülők indulásának, érkezésének. És Ági repülője 16.45-kor startol, s vele együtt búcsút mond az a „pár” utas a fedélzetén a hidegnek.

Becsekkoltunk, ahogy a nagykönyvben megíródott. Tolongtunk össze-vissza, még Lajos is felhívta szíve választottját, hogy hol tart az ügy. Nekem is sikerült vele beszélnem. Teljesen normális hangszínnel rendelkezett. Szimpatikusnak tűnt számomra.

„De jó” -, gondoltam, – „végre jó dolga lesz Áginak, mert Lajos full gazdag, tehát nem kell neki többet nélkülöznie, és teljes mértékben a művészetével foglalkozhat a pálmafák alatt. A repülőgép jegyet is ő vette meg.

„No problem” -, Ági egyik kedvenc szavajárása.

Megtöröltem verejtékező homlokomat, mert mind eközben Ági állandóan rosszullétről panaszkodott. És hatalmas izgalmát szesszel próbálta kicsit kompenzálni. Kérte, hogy egy kis sört és fekete kávét vegyek. Kettő kávé és sör került 2000 forintba. Végül is nem volt annyira drága.

Ám a filigrán, baba kezű hölgy kilengési mutatója erősen megnőtt. Minden akadályt leküzdöttünk azonban, és örülhettem, mert a „csomagot” sikeresen feladtam.

Befejező akkordként elkísértem madár csontozatú Ágit ahhoz a kordonhoz, ahonnan már elméletileg „nincs visszaút”, hiszen a végső megmérettetés a repülőgép gyomrába szállás előtt. Több dolgom már nincs.

Este 8 körüli időpontra már Madridban van, és egy öt csillagos szállóban piheni ki fáradalmait, és a szörnyű emlékeket – amikbe nem megyek bele – maga mögött tudhat.

Este tízkor gyanútlanul kérdezem a Facebook-on, mert láttam, hogy fent van:

• Mizujs?

• Itt vagyok a repülőtéren még mindig.

Villám csapott bele az agyamba. „Itthon van. Hiába volt minden erőfeszítés! Hiába szántam rá nagylelkűen egész hétfőmet, hogy Ágival foglalkozzak. Ő még mindig Magyarországon van. Ismerőse egy szál sincs se távol, sem közel. Én vagyok a hunyó.

Ja, igen, és ezt írta a csetbe: Lajos, a népből kiszakadt pernahajder, a magyar női lelkek távolról történő megrontója azt mondta, hogy már ne is menjen. Látni sem akarja. Hoppáááááá!!!!!!!!!!!!

Alakul a sztori, mint púpos gyerek a prés alatt.

Ekkor közös ismerősünkkel, Lacival (aki Németországban él) felvettem a fonalat, és próbáltam valahogyan megoldani a megoldhatatlannak tűnő feladatot. Persze okosabb akkor sem lettem, mivel Ági mobilja erősen lemerülő-félben volt.

Lacival közösen szörnyülködtünk, hogy Ági mindig Bermuda háromszögbe kerül, ahol fénytörést szenved, és hirtelen átváltozik, át-transzformálódik egy másik dimenzióba, ahol egészen más alakzatban folytatja eddigi pályafutását.

• Nagy tehetsége van arra, hogy a legrosszabb variációba keveredjen, amit emberi elme ki sem tud agyalni. Néha már azt hiszem, hogy kitalálja a sztorijait -, mondja Laci neten keresztül.

• Nem, nem találja ki. Ha valaki kitalál valamit, az én vagyok – író lévén. Ő fest, ő a színek és formák nagymestere.

Szóval nem volt mit tennem, 22.35-kor levetettem a trottyos melegítő gatyámat – mielőtt pár perccel előbb még a lefekvéssel szemeztem -, és bevágtam magam a kis piros ütött-kopott Suzuky Swift-embe. Én voltam az ügyeletes életmentő.

Na, most az ügy pikantériája, hogy este jóval kevésbé tudok tájékozódni. Pláne, hogy a KÖKI-hez autóval még sosem mentem, és én pont a város másik felén lakom. Oda csak metróval utaztam ki ez idáig. Éjjel már problémásabb egy kicsit. Úgyhogy elég sokat kóvályogtam, kérdezősködtem benzinkutakon, téveszmével súlyosbított járású emberektől, mivel nagy nehezen sikerült befutnom a KÖKI-be.

• Jó, de hogy találom meg Ágit, akinek a mobilja már lemerült? -, kérdeztem félhangosan magamtól, de bíztam a szerencsémben, mint ahogy eddig is.

Már egészen megszoktam, hogy Ágit keresnem kell, és átmegyek untalan vadászkutyába. Egyszer csak meglátom bizonytalan lépéseit, ahogy a hatalmas bőröndjét cipeli. Vagy talán a bőröndje cipelte Ágit? Már én is rémeket láttam.

Megörültünk egymásnak mint a száraz fű az éltető esőcseppeknek. Bepakolom a mázsás bőröndjét.

• De én olyan szomjas vagyok. Kellene valamit innom. Annyi izgalom ért ezekben az órákban. A repülőtéren két rendőr jött hozzám, és ők verekedték ki a bőröndömet, amit már adtak volna fel a repülőgépre.

Tudom, ha izgatott, akkor le kell öblítenie a torkát, hogy a felgyülemlő feszültséget oldja a szesz. Ismerem ezt a jelenséget, hála Istennek a családban ilyen sztorik nincsenek, de művelt ember vagyok.

Pont a KÖKI hátuljában egy, még mindig nyitva tartó szórakozó helyet látott meg Ági, és azt javasolta, szinte új életre kelt:

• Itt jó lesz.

• Nem tudom… -, de aztán arra gondoltam, hogy erről a témáról úgy sem fog lemondani barátnőm, jobb túlesni rajta.

Leparkoltam teljesen szabálytalanul. Akkor már lehetett éjfél körül, nem láttam ebben akkora veszélyforrást, és megadtam magamat a sorsnak. Öles léptekkel húztam Ági után. Ekkor érkezett közvetlen közelembe egy fehér autó. (Ne kérdezzétek, milyen márkájú.) És valami ilyesmit hallottam:

• Hova, hova?

  Persze, lehet, hogy nem pont ez volt, mert én amúgy sem szoktam idegen autóból idegen férfiaknak válaszolni. Tehát mentem tovább Ági által kijelölt utamon, egy vállrándítással megfűszerezve.

Erre föl látom, fél szemmel hátra pillantva, amikor autó ajtajai nyíltak és csapódtak, hogy

NINI, ki BESZÉL?

A folytatás nem marad el. Türelem!

Az I. részt itt olvashatjátok el! 

A II. részt (Amikor minden balul sül el!) itt olvashatjátok el! 

A III. részt (Mit mond a másik fél) itt olvashatjátok el!

IV. rész (Ági verziója)

Simon Mara

Ha barangolni akarsz a blogom lankáin, megteheted!