A gerincfájdalmaim miatt a falat kaparom. Ez csak úgy jött minden átmenet nélkül, és teljes erejével beterített, mint egy hurikán.

Amikor szombaton szabályszerűen zokokásban törtem ki a fájdalomtól, Tüncike, a világ legrondábbik macskája előjött a kedvenc kis kuckójából, oda ült szorosan mellém, ahogy ott ültem az ágyon, és magamon kívül a kétségbeeséstől zokogtam.

Ezt a tevékenységet sem tehettem teljes odaadással, mert ha nagyon „kibontakoztam”, akkor még jobban fájtak a csontjaim.

Az össze-vissza foltos, tarka macskám, Tüncike takaros kis farkincáját maga köré gömbölyítve felnyávogott hozzám, mintha azt mondta volna,
„Ne keseredjél el, biztos el fog múlni ez a szörnyűség!”

És még mondják azt, hogy a macskák csak a helyhez ragaszkodnak. Ez nem igaz, mert a gazdát is szeretik, és tudnak empatikusan viselkedni vele. Oly annyira, hogy képesek akár óraszám is mellett tartózkodni, mint valami éjszakás nővér a nagy beteg ágyánál -, amíg szükségét látja.

Virágzó kaktusz és a sötétség

Amikor hazaérkeztem Ráckevéről, ahol gyakorlatilag kúráltam a szőrnyű derékfájásomat, meglepetés várt. No, nem emberi dologra gondolok, nem. Az egyik kaktuszom irtó nagy virágba szökkent, telis-teli lett lilába, illetve pirosba hajló, dupla virágokkal. Meghatódtam ettől, majdnem úgy, mint amikor Tüncike oda jött hozzám, és vigasztalva nyávogott nekem.

Ehhez hasonló volt:

 Mintha azt mondta volna a kaktusz:

– Szia, Mara, de jó, hogy megint itthon vagy!

Nem szeretem a sötétséget.

Ezért is vagyok lelombozva, amikor átállítjuk az óránkat a téli időszámításra. Ekkor arra gondolok, hogy „nem baj, december végétől már világosodik!” Nekem a világosodás ténye bőségesen elég a boldogsághoz. Hiszen mindjárt itt a karácsony és az új év!