(A beköszöntő fotón egy jellegzetes sarki kocsma képével csalogatlak be benneteket, hogy kényelmesen foglaljatok helyet nálam.)
Tulajdonképpen több dolog gomolyog bennem. Tudatában vagyok, hogy Londonban ütöttem fel a sátramat pár hétre, tehát nem olyan sz@r a helyzetem. Mondhatnám: irigylésre méltó. És mégis a kis kritikus szellemem előbukkan innen is, onnan is.
Elterelem azonban a figyelmeteket először általános intelmekkel, majd egy kicsit konkrétumokba is belegabalyodok.
Tehát tartsatok velem, mint mindig!
Ha valaki Angliát tűzi ki úti célul, jó, ha egy-két, életmentő jelenségre még ideje korán felfigyel. Jó, ha tudja, merre nézzen, mikor lelép a járdáról, mert ha a megszokott irányból, balról lesi a feléje rohanó járműveket… Rögzítse be tudatába, hogy a jóindulatú angoloknál jobbról lökhetik hanyatt az autó jobb oldalán vezető, lojális angolok.
Megfigyeltem, hogy mi, gyalogosokat jó pár forgalmas helyen – mondhatni – páriaként kezelnek. Hihetetlen fineszes nyúlként kell átcsusszannunk a lüktető forgalomban a másik oldalra. Ehhez nagy segítséget nyújt, ha a magabiztosan mozgó angolokat utánozzuk le és nem egyénieskedünk.
Nem akkor mennek át a másik oldalra, ha zöld nekik, hanem amikor úgy ítélik meg, hogy pont alkalmas átkelniük. Ez nagy különbség.
Pl. a Marble Arch-nál sincs közlekedési lámpa a mi védelmünkben. Másrészt pedig ha zöldet kapunk, a bekanyarodó autók egyáltalán nem veszik figyelembe a kijelölt átkelőn igyekvő embereket. Itt a gyalogosnak kell igen szemfülesnek lennie, ha nem szeretné megtapasztalni testközelben, milyen is az angol egészségügy, ha keresztezi útját egy bekanyarodó autó.
Jobb, ha mihamarabb rögzíted és nem kevered össze a PUSH (tol) és a PULL (húz) szavakat, mert az ajtóknál hülyének néznek a felesleges erőlködésed miatt.
Hamar rájössz, hogy lehetőleg olyan toalettbe veszed be magad, ahol a vécé automatikusan öblít, amennyiben érzékeli, hogy akár csak egy tol pihe bele esik. Na, nem azért, mert derogálna lehúzni magam után a vécét. Nem. A probléma azon nő társaimmal van, akik nem éreznek rá, mi feladatuk akad, ha elvégezték ügyes-bajos dolgukat. (Nem tudom, a férfiaknál mi a helyzet, mivel még nem néztem körül ott. Nem is szándékozom.)
Ha Londonban tartózkodom, korszerűtlennek tűnik azon beidegződésem, hogy a szemetet automatikusan felszedjem mások után a földről. Amennyiben jó formában vagyok, mindezt kis előadással fűszerezem a figyelmes hallgatóságnak címezve. Teszem ezt rendszeresen az én kis „falumban”, Budapesten. Itt, Londonban még csak vendégmunkásnak sem minősülök, és ehhez tartom magam.
Ebbe a templomba már régóta be akartam kukkantani, de mindig rosszkor mentem. Most végre beljebb merészkedtem, és felölthettem magamra a belső áhítat kabátját.
A videók az élet egy kis töredékét örökítik meg, értékük csak az idő múlásával nő és nő. Az utókor mindenféleképpen azt fogja ránk mondani, hogy de furán gondolkodtak az őseik…
Komorak a falak, mint ahogy azt akarják egyesek elhitetni velünk, hogy az egész élet arról kell, hogy szóljon: mi nekünk csak sötétben tapogatódzás juthat osztályrészül. Tudjátok már, hogy erre milyen kézjelet biggyesztenék ide. Most viszont még csak Isten házánál tartunk.
A büszke falak, acél hittel:
Mindig elgondolkodom, mint pld. most is, hogy mennyire nagy mennyiségű szóhalmazzal tömhetem a fejeteket, de úgy döntöttem, hogy most itt abba hagyom, és szép jó éjszakát kívánok nektek:
Már évekkel ezelőtt elkezdődött ez a sorozat, a Londoni tévelygések – remélem – sokak örömére:
A Londoni tévelygések sorozat kedvelői megtudhatják, milyen az élet Londonban:
https://simonmara.com/category/london/
Ha barangolni akarsz a blogom lankáin, megteheted!
INSTAGRAM: simonmara54
(melyet ritkán látogatok)
