Szöszi-NET (124.) A 13-as cella titka – Esterházy uradalom Majkon

Az 56-os megemlékezések belőlem kivarázsolták az alábbi több éves lemaradást szenvedett anyagomat.

Alapjában véve egy vidám figurának tartom magam, de ha komoly témát veszek elő, olyan vagyok, mint a vakbél-gyulladás. Ez a blogom egy tudattágító írás, amikor kiírom magamból a belém rekesztett, belém kővült ősi felháborodást. Minden porcikámmal tiltakozom az esztelen, barbár rombolás ellen. Sajnos Magyarország minta-ország ebből a szempontból is. Milyen „érdekes”, jelenleg is megéljük a pusztítás különböző fokozatát olyan formában, hogy azokat politikusaink úgy tüntetik fel: a mi érdekünkben teszik. Mindenki tudja, mikre gondolok.

Ez a blog hasonlatos egy igen intenzív májtisztításhoz. Talán kiderül, hogy miért mondom ezt. Elképesztő, hogy már legalább három (igen, jól olvassátok: há-rom) éve forgatom ezt az élményt, rágódok azon, miképpen öntsem elétek, és még csak most „szülöm meg”. (A fotóim is világgá mentek.) Igen, én beszélek arról, hogy ne húzzátok az időt, ha egyszer valami foglalkoztat benneteket, akkor járjatok utána… Bár a fentiekhez hozzá kell tenni, hogy vannak olyan események, amelyek annyira kilódítanak a normál létezésünkből, hogy csak több évtized múltával tudunk megint egyenesbe kerülni. Ilyen volt édesanyám halála, amelyet csak több évtizeddel később tudtam megírni. Olvassátok el ezt a verset: Visszavonhatatlan.

Magyarország történelmére erősen jellemző volt és a jelenre is igaz: kitüntetett szerep jutott számára. A világháborúk nemcsak hatalmas területek végleges elkobzásával járt együtt, de a lakósság létszámát is lefaragták, derék férfiainkat megtizedelték, ráadásképpen a felbecsülhetetlen értékeinket, kincseinket hordták szét a világ minden tájára, vagy amelyeket nem tudták magukkal vinni, azokat tönkretették vagy felgyújtották. Budapest sok lakóépületét vagy szitává lőtték vagy lebombázták. Hányszor kellett elődeinknek a légó pincékből elővánszorogniuk, és lelket verni egymásba, hogy az országot újból újjá építsék?

Napjainkban is pontosan ez történik a különböző „aktuális” háborúk kirobbantásával. A XXI. században stílust válthatnának „hadvezéreink”: azon erőknek, akiknek problémájuk van a másik féllel, maguknak, egymás között kellene egy mini háborút végrehajtani: váll-vállvetve, és a ringben megütköznének egymással, mint a feltüzelt kiskakasok. Aki legyőzi a másikat, elfoglalhatja az ellenség területeit. Ekkor a lakosság főleg fiatal férfi tagjait nem vezénylik ki a fegyverropogás kellős közepébe.

Tényleg nem értem: régen a háborúk idején még a királyok is részt vettek a csatákban. Ma pedig boldogan böfögve – egy jó kis csülökpörkölt elfogyasztása után – adják ki a parancsot, hogy még több katonát sorozzanak be és küldjenek gyorstalpaló kiképzés után a lövész árkokba.

A mérhetetlen tudatlanságból, kegyetlenségből fakadó barbarizmusnak „köszönhető”: a majki Esterházy kastély Észak-nyugati szárnya vált a tűz martalékává, a grófi család évszázados levéltárát, könyvtárát megsemmisítették, illetve a bútorok, a gyönyörű könyvek szintén a tűz martaléka lett, gyújtósnak használták azokat. Ahogy mondom, amerre dúlt a háború hazánkban és máshol is, ott fű nem termett!

A történelem rozsdás szögei, amelyek belefúródnak meztelen talpunkba:

Az az igazság, hogy amikor megnéztem a fenti filmet, a 13-as cella grófnője címmel, kinyílt a zsebemben a bicska. Mindig azt tanultuk, hogy a háborúk mennyire pusztítók voltak.

A háború fogalma, akár egy szúrós takaró, amellyel takaróznak napjainkban is a pénz-hatalom mániás zsarnokok, akik konkrét személyükkel – hatalom- és pénzéhségükkel megfertőzve – okozzák a károkat a történelmi múlttal rendelkező ingatlanokban és a felbecsülhetetlen kulturális értékű ingóságokban. Igen is meg lehetett volna úszni a háborúkat sokkal kevesebb áldozattal is, ha… Kár folytatni!

A kút Velencéből származott, jegyajándékként:

Kinek kellett a több mázsás zongora?

Persze a filmből egyértelműen kiderül, hogy nemcsak az orosz hadsereg katonáihoz fűződnek pusztítások és tolvajlások, a majki uradalom lakóssága is felzárkózott a használati tárgyak elviteléhez, elkommunizálásához. Vajon ki lovasította meg a több mázsás zongorát példának okáért?

Tudom, ez az okfejtésem teljesen felesleges részemről, inkább csak nekem esik jól, hogy egy kicsit a magam módján siránkozhatok. A katonaság sosem volt sem hazai részről, sem pedig külföldi országokban úri leánynevelde. Visszatérve a kiinduló pontra: ugyan mit vétettek a katonáknak a kézzel faragott bútorok, a csodálatos könyvek? Tényleg fel kellett azokat gyújtani? Ezeket visszaadni az utókornak, renoválni már lehetetlen, mint ahogy a majki Eszterházy gróf könyvtárát sem lehet visszahozni, mert azokat a tűz lángja nyelte el. Ezeket a kráternyomokat – melyek az ország lelkében tátonganak – lehetetlen betemetni.

Remeteházak

Kártételt soha nem kaptunk, de nem is lehet. Értitek? Nem akarok ebbe belebonyolódni, de ne tudjátok meg, hogy az én békés lelkemben többek között milyen harag gyúlt, amikor ezt a filmet megnéztem, és a helyszínt barátnőimmel végig jártuk. Persze az a szerencse, hogy a tehetetlen haragon kívül mély tiszteletet is érzek őseink iránt. A Majkon élő Esterházy gróf nemcsak vadászott, de az uradalmához hozzá tartozó cselédség gyerekeit is taníttatta, gondoskodtak arról, hogy a gyerekek iskolába járjanak. Karácsonykor mindenki kapott ajándékot, hasznos használati tárgyakat, ruhákat.

A jelenlegi uralkodó osztály (igen, jól olvassátok: uralkodó osztály) azon mesterkedik, hogy az oktatás lassan már csak valami ködös fogalomként lebegjen a fejünk fölött. Igen, mindannyian tudjuk, miért lékelik meg, sorvasztják el az oktatást. Tudatlan emberek tömegét sokkal könnyebb terelgetni akár a vesztőhelyükre is.

Bocsánat, hogy derűs kacagás nem hagyta el ajkamat, és nem mondom, sebaj Tóbiás, majd csak megleszünk valahogy!

Nézzétek meg ezt a kis áttekintést Majk történelméről.

Ha barangolni akarsz a blogom lankáin, megteheted!