Szöszi-NET (113.) Új cél: indulok a választásokon avagy tikkadt szöcske nyájak

Amikor tegnap szokásos, késő esti sétámat végeztem a fagyos csillagos ég alatt, messziről, a kiserdő széléről bagoly kuvikkolását hallottam. Laci szerint vérfagyasztó hangja van ennek az éji madárnak. Én másképpen vélekedem erről. Szóval a baglyoknak szerintem mostanában sok dolguk lehet, mert váratlan haláleseteket kell hírül adniuk, és nemsokra rá, már tudhatjuk, hogy a harangok kikért szólnak.

Nehéz a dolga az író embernek épp úgy, mint akinek nem adott írói talentumot a jó Isten. Bár annak, akinek esze ágában sincs kifejeznie érzéseit a mai felfordult, hányinger-keltő eseményektől vezérelve semmilyen módon, egy fokkal mégis csak könnyebb a helyzete szimplán szemlélődőként és elszenvedőként.

Mert ha panaszkodom, hogy mennyire az abnormalitás felé száguldunk kis lélekvesztőinken, és megszűnni látszik az addig viszonylagos normális életmenet, azzal nem megyek semmire. Ám az sem a legjobb, ha nem veszek tudomást arról, mire akarnak bennünket rávenni sunyi ígérgetéssel, ármánykodásokkal pld. milyen szuper lesz nekünk, ha 4-5 hónaponként fognak bennünket leoltani. Egy valami egészen biztos: bizonyos politikusok és „szakemberek” számláján hatalmas összegek jelennek meg, amelyekre – amikor megkérdezik, hogy „tessék mondani”, mi az a több ezer dolláros összeg – rá csodálkoznak egyes EU-s politikusok, akiket vallatóra fognak, és azt mondják, nem is tudják, hogy került az oda.

Miért nem kerül a mi számlánkra még csak megközelítő nagyságú összeg sem soha?

Na, és a jó kis szöcske-bogár-kukac és mit tudom én milyen szuper kaja is itt leskelődik a boltok polcain. (Hogy nem egészséges, sőt, még veszélyes is lehet ránk nézve, az kit érdekel?)

Ha jól meggondolom, ezek sem most teremtek itt hirtelen egyik percről a másikra, hanem szépen, előre megfontoltan már javában bele kerülhettek termékeinkbe úgy, hogy mi még nem is tudtunk róluk. Viszont ma már a képünkbe vágják az igazságot.

Már nem babra megy a „játék”: érdemes a bevásárló körútjaink alkalmából szép türelmesen elolvasni a kosarunkba kerülő termékek összetételét!

Gyerekeinket érzékenyíteni akarják az EU-n keresztül, ez teljesen nyilvánvaló. Bár az áldásos liberális szemlélet még csak dörömböl az ajtónkon, egyelőre azonban tartjuk magunkat a „maradi” szemléletünkhöz. Talán egy-két héttel ezelőtt láttam egy videót. Ennek a videónak a témája: egy székesfehérvári általános iskolában a kis iskolásoknak rendeztek egy „babazsúrt”, ahol is ínycsiklandozó rovarok és tücskök-bogarak hemzsegtek a szendvicsek és a pizza szeletek tetején.

Annyira felháborodtam, hogy nem is néztem  végig. Felfordult a gyomrom nem csak a kaják láttán, hanem azon nő személy miatt, aki ismertette a gyerekekkel ezeket a „nagyszerű” ételeket. Nem szégyellik magukat?! És a szülők tudtak erről? Na, és a kormány ezt megengedi? Magyarországon nincs mezőgazdaság? Csak nem tették tönkre több évtizedes megfeszített munkával felsőbb utasításra?

És ha hagyták mindenféle kitalált koholmányok alapján a csodálatos adottságokkal rendelkező magyar mezőgazdaságot lezülleszteni, kiknek a hibája? Jó, ebbe most ne menjünk bele, de abba igen, hogy lássuk: ugri-bugri szöcskék importálása és tenyésztése helyett végre a magyar mezőgazdaságot kellene rendbe hozni. Ez mindenkinek érdeke. Ja, hogy az EU-nak ez egyáltalában nincs ínyére? Az viszont tetszene, ha teljesen tehetetlen bábfigurák lennénk, és ők mondanák meg, mi kerüljön az asztalunkra többek között. Mibe mernék fogadni, hogy ők sosem ennének lárva és egyéb nagyszerűséget, helyette beszélnek össze-vissza tücsköt-bogarat!

Azt hiszem, a KFT együttes valamit tudott már hosszú évekkel ezelőtt is. Íme:

Az igazság mégis csak az, hogy az utóbbi pár évben – amennyiben megfigyeltétek – szinte minden napra van valami „lélekemelő” csemege. Egy pillanatra sem hagynak bennünket pihenni. Tehát mindig valami ügyeletes borzadály borzolja kedélyünket. A rotyogó üstbe – ahol mindannyian együtt bugyogunk, fuldokolunk – túl-sózásképpen egy kis háborút is bele csempésztek a nagyok. Ennek következtében itt settenkedik akár az atomháború is a gyümölcsös kertek alatt.

A „hatalmas”, baromi nagy covid járvány előtt elsősorban a migránsok elözönlésétől kellett rettegnünk. Most pedig ők már nem jelentenek olyan nagy veszélyt, viszont a szomszédban dúló háború miatt kell rágnunk a körmünket. És ennek következtében az infláció is elszabadult. Ami igen érdekes, mi, magyarok – mivel kivételezett helyzetben voltunk amióta világ a világ – mindig a legjavát kapjuk ki. (Ha csak a világháborúk kimenetelét nézzük, egyetlen egy országnál sem alkalmaztak olyan vasszigor retorziókat, mint velünk szemben. „Kissé” megnyesték az ország-határainkat.)

Azonban vissza a jelenbe: egyetlen egy európai és más országokban sem remegnek annyira, és nem akarják a lakosságot megnyúzni az alapélelmiszerek túlárazásával, a rezsi költségek csillagos égbe szökő beárazásával. Az energia árakról ne is beszéljünk! Tisztában vagyunk azonban azzal, hogy az infláció csak úgy, magától nem jött létre, mint amikor a május 1-i, gázzal töltött lufikat felengedik a magasba.

Bátyám apósa, anyósa nem régen haltak meg (pár hónapos késéssel egymást követték az örök elmúlásba), így ők nem igen vehették igénybe a gázszolgáltatást az elmúlt hónapokban, viszont a készre tartásért havonta szép, szorgalmasan vonta le a szolgáltató a 9000 forintot. Javasoltam, hogy sürgősen intézkedjenek, köttessék ki a gázt.

Egyébként nem célom, hogy az összes huncutságot felsoroljam, amelyeket a nyakunkba zúdítanak fentről – mint amikor az emeletről sz@rral teli éjjeli edényt zúdítják a gyanútlan gyalogosok nyakába -, mert akkor sosem érnénk a végére.

Magyarország a csodák országa – negatív értelemben -, akik itt élnek, tudják, olyan, mint egy kísértet kastély egy nagy, hangos vidámparkban. Ahogy száguldunk a zörgő kocsikon a síneken, sosem tudjuk, milyen figura üti ki a szemünket a kanyaron túl. A probléma csak az, hogy nem olyan kacagtató, mint amiről írtam a Londoni tévelygések (50.) Belevaló buli a Winter Wonderland című blogomban.

Talán azok az emberek szenvednek a legjobban korunk érzékenyítésétől, akiket gyerekkorukban nem akartak a nap 24 órájában állandóan szabályozni, megmondani, hogy mit tegyenek és mit kerüljenek el feltétlenül. Én is ezen szerencsések közé tartozom. Édesanyám, mint gyakorló pedagógus, aki  állandóan az ifjúság érdekeit tartotta szem előtt, nem ért rá gyermekei nevelésére. Így mindig legjobb belátásom szerint cselekedtem.

Megszoktam, hogy választásaimnak, hirtelen elhatározásaimnak a következményeiért vállalni kell felelősségemet. Tehát természetesnek tartottam, hogy nem mások döntenek helyettem. Közben már felnőttem, 68. évemet is szép lassan magam mögött hagyom. És ekkor beütött a krach. Hirtelen az állam, mint valami amerikai nagybácsi, akiről eddig semmit nem tudtam, azt sem tudtam, hogy létezik, bele akar szólni az életembe, mindenki életébe, és meg akarja magyarázni, hogy nem jól gondolkodtunk idáig.

Az immunrendszer csak dísznek van – akár egy, a férfi öltöny zsebéből kikandikáló dísz-zsebkendő -, és ne gondoljam, hogy az bármire is jó. Ja, hogy kivédi a betegségeket? Mi a csodának? Le vele! – kiáltják azok, akik tudni vélik (sok jutalom pénz ellenében bármit hirdetnek): a természetes védelem talmi csillogás, semmi értelme. Viszont a kísérleti oltás az már döfi! Igaz, hogy pont olyan, mint a trójai faló, de ez kit érdekel? Miért is érdekelné bárkit is, aki tudja, hogy nem az ő bőrére megy ki a játék, hiszen parlamentereink mentelmi jogban fürödnek, ők nem szavazták meg a kötelező oltást magukra nézve.

Pótcselekvés-képen új célt tűzök ki magam elé, indulni fogok a következő parlamenti választásokon. Igaz, pár évet várnom kell, de megéri. Ha sikerül a tervem, akkor nekem sem lesz kötelező a soron következő, ki tudja hányadik szuri. Csak addig húzzam ki valahogy!

Ha barangolni akarsz a blogom lankáin, megteheted!