Simonék félrebeszélnek (119.) Nekem is vannak hibáim – a bejgli árnyékában

Év vége lévén hogy valami pozitívot is mondjak magamról – hiszen ki is lenne tudósító ebben a családban, mint én -, nekem is van egy-két figyelemre méltó szokásom. Már 69. évemet javában élem, tehát nem lehet azt mondani rólam, hogy csitri lennék, de nem tudok váltani, más vágányra átpakolni zörgő szerelvényemet. Mindig fellelhető, ahogy belépsz szobámba, rögtön meglátod: egy-két kupac kukac, akarom mondani, egy-két kupac gyanús ruha-anyag, lim-lom dombocskákat, zacskókat, amelyek fontos szerepet játszanak életemben. Különben nem lennének ott!

Tudjuk, a jó Isten tele jó szándékkal, enyhe humorral alkotott meg bennünket, mert különben hogy volt képes ilyen ellentétes jellemű embereket egymás mellé rendelni? Míg Laci precizitásáról híres, addig én a túl-kreativitásomról. Nem tudom, létezik-e ilyen szó, hogy túl-kreativitás, de ez pontosan leírja egyik leglényegesebb tulajdonságomat.

Mint minden rendes ember, én is, másra kenem összes, nem valami tetszetős tulajdonságaimnak meglétét. Íme: azért gyűjtöm a textíliákat, már “semmire sem jó” ruhadarabokat, különböző fonalat kézimunkához, mert hátha  valamire jó lesz! Ez a “hátha valamire jó lesz” ez nem más, mint egy nagy, védő, meleg takaró. Ebbe búrkolózom, amióta saját lakkal rendelkezem.

Ha netán majd ágyneműt szeretnék varrni vagy függönyt, akkor esetleg ahhoz vagy ki tudja, mihez jó lesz az a szakadt anyag! Ha kihízom a gatyámat – vagy mást -, akkor azzal be tudom pótolni a nadrágom szövetét stb.

Na, most a kreativitás oltárán bármennyi cucc elfér. Ám, hogy megerősítsem bástyáimat, ehhez társult még egy megfellebbezhetetlen hivatkozási pont is, amely hivatkozásnak kis gödröcskéi vannak az orcáján, rug-kapáló, húsos-fazékra emlékeztető lábacskák és kezecskék tulajdonosa és ő is, mint minden kisbaba az éj legcsendesebb órájában sivít fel, akár egy sziréna.

Igen, azt mondtam, hogy nem számolom fel a “jó lesz ez még valamire” zacskóimat, gyanús szoba sarkokat, szekrény alján és polcokon megbúvó tartalékaimat, mert mi lesz, ha a második unokám kislány lesz, és én akkor nem tudok neki vagy vele együtt varrni a babáknak, maciknak ruhát? Beláthatjátok, ez komoly érv arra nézve, miért is bukdácsolnátok át nálam gyanús kupacokok keresztül, amelyek szentek és sérthetetlenek.

Bölcs párom már tudja, azokhoz nem nyúlhat, ez az én territóriumom. (Amikor még Eki nem létezett, akkor egyértelműen arra apelláltam, hogy mi lesz, ha egyszer születik lány unokám?)

Tudom, már rég levegőhöz szeretnétek jutni, amikor kinyitom nektek az egyik zacskó száját, és előgabalyodnak a fonalak meg a kötőtűk a 15 évvel ezelőtti kezdeményezésemet aláhúzva: a kesztyű majdnem elkészült, de csak majdnem! Azóta is erőt gyűjtök a befejezésre! Ugyanis mire erőmet összeszedném, addigra kitavaszodik, és az alkotási ihletésem végleg tova libben!

Szóval, a figyelem-elterelés az elmúlt napok rémségeihez kapcsolódik, amikor megértitek, miért nem rajongok az ünnepekért, és elhiszitek, valóban örömtől átitatva fogok január első napjain felébredni. Végre utánunk az özönvíz, vége az ünnepeknek! Mondanivalómat az alábbi vészt jósló párbeszéddel húzom alá, amely a bejgli-készítés napján hangzott el:

  • Basszus, felhasználtad a mákot, amit a reggeli müzlire tettem félre? 
  • Mit csináljak? Kellett!

Pár perc múlva, amikor felébredt Laci a drámai valóságra, ez szakadt ki belőle:

  • A dióból sem hagytál semmit sem a müzlibe?
  • Nem, mert annyira a bejglire koncentráltam.

Mondhatná erre bárki, ez az igazi koncentrálás, amikor semmi és senki nem számít, csak a győzelem mámora.

És bizony feltolult a tegnap szívszorító valósága, amikor harcoltam, hogy azt a mákos és diós bejglit sikerüljön megsütnöm. Ezen a napon, 25-én nem voltam se élő, se eleven, mert már éreztem, a hurok a nyakamon, már nem tudom arrébb taszítani a karácsonyi bejgli rémképét, hogy majd napok, hetek múlva megsütöm. De ami a legszomorúbb volt az egészben, csodálatos idő volt, igazi tavasz, a korán bimbózó bokrok el kezdték hizlalni rügyeiket a fals infótól: itt a tavasz.

És én mit csináltam? Kimentem Popival sétálni és a többi kutyással egy kicsi évődni, civakodni? Nem. Meglátogattam bárkit is, hogy rá hozzam a frászt váratlan jelenlétemmel? Nem. E helyett hozzá fogtam a bejgli készítéséhez. Na, most a You-Tube csatornán fellelhető 500 receptből kellett kiválasztanom a leges-legeslegjobb receptet. Ez már magában egy őrület!

Sikerült végül is egy 60 perceset szívem közelébe engedni. Mire végig rágtam, hogy mit is kell csinálnom és mikor, és a bal kezem kis ujjával mennyire kell megnyomni a kigyúrt tészta alsó peremét, addigra már a dühroham erősen környékezett.

A lényeg még is csak az, hogy elkészültek a bejglik, csodálatosak voltak és ráadásul finomak is. Így, együtt már szinte túlzásnak számít, viszont a pár nappal ezelőtti lórévi bicikli túránkon készített beköszöntő fotót nézve egyértelműen kiderül, Lacinak ízlik a karácsonyi sütemény! 

És ez a lényeg!

 

A Simonék félrebeszélnek sorozat kedvelőinek ajánlom, hogy a KATEGÓRIÁBAN nézzenek körül: https://simonmara.com/category/simonek-felrebeszelnek/

habos felső plusz kalap

Ha barangolni akarsz a blogom lankáin, megteheted!

INSTAGRAM: simonmara54

(melyet ritkán látogatok)

Cikkajánló

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük