Zárjuk az évet és új tolakodik a légterünkbe, ám megrögzött viselkedési formánktól az Istenért sem akarunk megszabadulni. Nem akarunk változtatni a módin még akkor sem, amikor már teljesen nyilvánvaló, hogy magunk ellen dolgozunk rendületlen. Szerintem egyesek ráismernek majd magukra, vagy pedig azt fogják félhangosan mondani, miután elolvasták alábbi szösszenetemet: „Hogy ezek milyen lükék!”
Nem tudom, Ti hogy vagytok, de ebéd után az a szokás alakult ki nálunk: általánosságban én szedem le az asztalt vagy közösen, ahogy éppen kijön a lépés. Majd általában én mosogatok, de nem mindig. Ma valahogy semmi kedvem nem volt az edényekkel, tányérokkal bíbelődni, így felvonultam a még mindig stabil falépcsőkön a felső szintre.
Egyszer csak hallom, hogy Laci szid engem, mint a bokrot.
- Mert mindig mindent itt hagysz -, gyakorlatilag üvöltő dervisbe ment át. Kiderült, hogy egy tányért eltörött apró szilánkokra, és ez nem tett rá jó hatást.
- Ez így messze nem igaz -, korrigálom az elhangzottakat.
- Mert sosem csinálsz rendet a konyhában -, kiabálja a precizitásáról híres párom.
- Szedd össze magad, ember! -, mondom igen kedvesen. – Végre valami igaz dolgot hozz elő! Arról én nem tehetek, hogy összetörted a tányért. Egyébként is már megtörtént, nem direkt csináltad. Akkor meg nincs min rágódni!
Igen, a fájó múlttal sokunk szeret viaskodni, mint valami kísértettel, amelyet mi hívunk elő a múlt sötét sarkából. Erre elővesszük a kopott, rozsdás fegyverünket, ebben az esetben: valakit szidni kell a jelenben kialakult szörnyű helyzet miatt, ám egy valamit nem veszünk figyelembe! Mi okozzuk ezt a förgeteges probléma-özönt, amely úgy hókán talál bennünket, mintha valaki az emeleti ablakból nyakon öntene egy vödör hideg vízzel, ezt megelőzően gyanútlanul sétálgatunk zsebre dugott kézzel haza felé.
Felhívom kedves Olvasóim figyelmét, hogy ezen kis szakasz hosszadalmas, kanyargós mondatokkal lesz tarkítva, tehát csak a pihent agyúaknak ajánlom. (Én megmondtam!) Ha tehát a jelennel kezesbárányként bánnánk, rá ébrednénk, hogy a jelen szilánkja, amely a hangrobbanással egy időben megsértette recehártyánkat, abban a szent minutában gonosz vigyorral tovább is üget a piszkos múltba. Már nem tudunk semmit sem tenni annak érdekében, hogy ne olyan formában történjék meg, mint ahogy baromira nem szerettük volna.
És mi olyan miatt emésztjük magunkat és szűk környezetünket, amelynek a lenyomatával bajlódunk. Felkiáltunk, sőt felhördülünk:
- Nézd már, itt ment el valamikor az óriás!
Mi meg ott állunk, a teleholdra üvöltő farkasokat is meghazudtolva vonyítva a minket ért hatalmas csapás miatt, ám ezzel nem segítünk semmit sem. Sőt!
Csak nem rajtunk múlik a viszonylagos boldogságunk?
Pláne, ha megnézzük alaposabban megint ezt a jelenetet, ahol Laci összetört egy tányért – bár engem már abban a pillanatban nem érdekelt -, ez egy előjáték a következő hadművelethez:
- Mert te mindig égettél, ha valahol együtt megjelentünk. Mindig valami olyat mondtál, amivel lejárattál engem stb., stb.
Ekkor hirtelen meglátom, hogy Popi kint kóricál az utcán, mert a portyázásából megérkezett a kapunkhoz, de az nem volt nyitva. Boldogan kirohanok kitárni a kaput Popi előtt – miután belebújtam a mellényembe -, és ekkor megtörik a jelenet gerince, mint amikor túlterhelés következtében gerincsérvet kap az ember, és azokban a percekben meg sem tud moccanni a fájdalomtól. Mire visszaértem boldogan Popival, aki Balázsék melletti kiserdőbe szeret elcsatangolni „bevásárló” körútjáról, okafogyottá vált személyem szidása, mert Laci részéről elindított energia-lehúzási manőver szétpattant, mint egy sötét színekkel bepacsmagolt szappan-buborék.
Loncsos Popi a bölcs, hosszú lábú Csöpivel:
Közbevetőlegesen – az érthetőség kedvéért – beszúrom Popi kutyám természetrajzát, aki szintén a múltból táplálkozik, akár a gazdája, csak ezt békésen teszi. És végre letudom ezen problémakör hurcolását lelkemben. A loncsos szőrű Popi azért szereti a nap folyamán akár többször is meglátogatni a kiserdő bizonyos pontját, mert ott egy „önkiszolgáló” bolt nyílt, ahová száraz kenyér és társai kerülnek időnként. Nem mondom, hogy gyakran, de Popi agytekervényében az a hely a „lehetőségek” tárhelye, ha már egyszer talált valamit ott.
Hogy ez miért érdekel annyira? Ugyanis reggel – amikor még egyáltalán nem vagyok magamnál, és csak kötelesség-tudatból sétálok a kutyámmal – irtóra bosszantó, hogy már elhagytam a kiserdő vonulatát, visszanézek, és a kutyám sehol. Egyszerűen felszívódik, mint a hajnali harmat a ragyogó napsütésben. Pontosan úgy tűnik, hogy magamat sétáltatom reggel például, amikor sokkal inkább szeretnék összetörten ülni a klaviatúra előtt, mint battyogni a „bicikli” út murva köves felszínén.
És egyszer csak felrévedek:
Mi a fenét akartam mondani ezzel a bejegyzésemmel? Ja, igen: kíméljétek magatok és szeretteitek amúgy is megtépázott idegzetét! A JELENT pedig pátyolgassátok, babusgassátok, mert egyedül csak az létezik.
Tényleg, hogy milyen fontos a jelen megélése:
Kilépek a kertkapun, reggel 8.30 van. Sétálunk Popival, és látom, hogy mennyire mesés fényekben fürdik a táj. Lekanyarodunk a Kis-Dunához. Pechemre egy isteni témát láttam meg. Elhatároztam, haza rohanok a mobilomért, hogy miután visszajövök a helyszínre, fotókat tudjak készíteni. Igaz, tudtam, azt a gondolatban ellőt témát már soha többé nem találom meg, mert az a jelen csak annak a pillanatnak szólt.
Kép anyagomat a ma reggeli sétálásomból merítettem, természetesen a beköszöntő fotót is. Jó kis színeket „ollóztam” össze.
A kép címe: ellenfényben
Ebbe a farmba (Makád határában) nem véletlenül lettem szerelmes: itt mindenféle házi állat tökéletes szabadságban él egymás társaságában. Ezt a videót pedig tegnapelőtt vettem le, bár igen sötét felhők takarták el a napot akkor, viszont ettől függetlenül elkarikáztunk párommal Tassra, bár nem terveztük be, hogy olyan messze kerüljünk.
A Simonék félrebeszélnek sorozat kedvelőinek ajánlom, hogy a KATEGÓRIÁBAN nézzenek körül: https://simonmara.com/category/simonek-felrebeszelnek/
Ha barangolni akarsz a blogom lankáin, megteheted!
INSTAGRAM: simonmara54
(melyet ritkán látogatok)
