Now let’s go to Brighton!
Minden esetre ahogy zakatol velünk a vonat Brighton felé egyre inkább azt veszem észre, hogy a növények mintha életre kelnének. Na, persze úgy könnyű, ha a tenger felől áramló párás levegő megfürdeti a kitikkadt fákat, virágokat. És ahogy este tele élményekkel haladunk visszafelé, London felé, a növényzet átúszik szép lassan a fáradt zöldbe, zörgő, száraz gaz színbe.
Brighton építkezése – bár sajnos nem barangoltunk föl-alá a városban – egészen más jelleget ölt, mint Londonnak, amely a földrajzi elhelyezkedéséből is adódik. A tengerhez illő – elsősorban vakító fehér -házak színei, maguk, a házak stílusa is más jellegű, számomra mindenféleképpen megnyugtató, nagyvonalú, a tenger közelségéhez illő, főleg alacsonyabb épületeket láthatunk mindenfelé.
Irányzékba véve Londont pedig a depressziós, egyre szögletesebb, sötétbarna, nem ritkán fekete épületek sorakoznak egymáshoz ragasztva. Csoda, ha az emberek egy része mély-depressziós?
Ez a „sűrű-bundás ház” a maga egyediségével beágyazódott a szomszédos fehér, csinoska házak közé. Mennyire szívesen megismerkednék a tulajdonossal! Biztos természetszerető, meg lenne rögtön a közös téma. Bár téma-hiánytól sosem félek, ha idegen emberrel elegyedek beszédbe:
Tényleg ajándék volt ez a nap. Ahogyan meg kellett küzdeni az elején, hogy a tenger megengedje a bemenetelemet, olyan engedékeny lett, mint a kezes bárány, ahogyan egyre távolodtam a parttól:
Viszont még javában Brightonban vagyunk, ahol is a tengerpartra kb. délelőtt 11-re érkeztünk. Vakítóan süt a nap, Dani, Eki és én, a kis csapat izgatottan szedi lábait, hogy minél előbb meghódítsuk a tengerpartot. Azt mondja a fiam, hogy nem lesz helyünk, addig kóválygunk össze-vissza. Ez messze nem igaz, mert 1-2 óra múlva még mindig áramlott a nép, már valóban ember legyen a talpán, ha ténylegesen sikerül bárkinek is egy kis törülközőnyi helyet lefoglalni magának.
Először úgy voltam, hogy nem megyek be úszni. Hogy is ne! Még végül vizes leszek! Miközben a vad hullámok megtorpedózták a partot, ott visongtak magukon kivül az emberek, mert a gatyájuk nedves lett a felfröccsenő víz-zuhatag következtében. Végül úgy döntöttem, nem olyan gyakran jövök ide – még eddig soha sem voltam -, lesz, ami lesz. Gyakorlatilag az eleje a próbatétel, és ha kitartóan ragaszkodsz ahhoz az elképzelésedhez, már pedig te bemész a vízbe, és az örökösen partra nyomuló, kíméletlen hullámokon keresztül verekeded magadat, és beletörődsz, hogy a vízzuhataggal együtt hínár koszorút is kapsz a nyakadba, akkor siker koronázza erőfeszítéseidet. Sőt tapasztalhatod mindkét talpaddal: pár méterrel beljebb finom homokos a talaj.
Az itteni tengerpartot csodálatos, csiszolt kavicsokkal szórták tele a talajt az istenek. Órákig, napokig el lehet csemegézni a csodálatos formátumú és színű apró kövecskék, kavicsok skubizása közben. És bizony, van egy hatalmas nagy előnye – különösen a kis gyerekes családok figyelmét hívom fel -, szeles időben, ami gyakran előfordul, a homok minden résünkbe bekerül. Ebben a kisgyermekek hatalmas segéderőt jelentenek. Te aztán mondhatod, hogy „nem szabad Botondka!”, Botondka és bárki kisgyermek tutira teleszórja a fejedet, a kajádat homokkal.
Mekkora szerencse volt, hogy vittünk magunknak külön strandpapucsot, hogy szelidítse a talaj egyenlőtlenségeit. Áldom ezért az eszemet.
Tudjátok, zene kedvelő vagyok, és környezetünkben fiatalok telepedtek le laza körben. Mindig isteni zenét hallgattam általuk. „Ennyire nem lehetek szerencsés!” -, gondoltam magamban.
A Londontól egy órányi vonatozással megközelíthető Brightont nekem építették az ősök. Valószínűleg rám gondoltak, hogy ha meglátogatom ezt a csodálatos várost, meg legyek elégedve a látvánnyal. Igen, az élmény elsöprő volt számomra!
Sok mindent nem láttunk, legnagyobb bánatomra, pl. a Királyi Pavilont sem, amelynek alapjait a XVII. században tették le, és a következő század elején John Nash építész álmodta újjá. Hiába, az uralkodóknak volt ízlésük és – főleg – pénzük a nép izzadtsága árán. Szegény György hercegnek építették, menedékhely gyanánt ezt a „kis” pavilont. Amennyiben haza megyek Magyarországra, építtetek Lacival is egy ehhez hasonló „menedékhelyet” – mondjuk – a Balaton partjára, ha már elegem van az állandó szócsatákból, és ki akarom pihenni magam! Természetesen hintóval fogok oda menni kedvenc állataim kíséretében!
Ezt a fotót a Wikipédiából másoltam ki, ahol elolvashatjátok ennek az 1787-ben kezdődő, három lépcsőben létrehozott épület komplexumnak a színes történetét.
Erősen egy napos szemlélődést igényel ez a város, de ősszel vagy kora tavasszal, amikor még a tengeri fürdőzés nem tereli el figyelmünket. Nem érezzük úgy minden pólusunkkal, hogy feltétlenül be akarunk gázolni a kezdetben zavaros-zűrös, csapkodó vízbe, amely aztán olyan lesz, mint a kezes bárány, és végre elégedetten elterülhetünk a hullámok hátán, mintha egy óriási gumi tutajon utaznánk. És ekkor már az sem zavar, hogy a víznek annyira sós az íze.
Hét évvel ezelőtti, szintén tengerparti élményemet ebben a bloggomban örökítettem meg, amelynek címe: Londoni tévelygések (14.) Tengerre magyar! Elszörnyedek arra a gondolatra, hogy ha Ekit is vittük volna akkor, mi lett volna, ha a homokot bírtokba veszi…
Már évekkel ezelőtt elkezdődött ez a sorozat, a Londoni tévelygések – remélem – sokak örömére. Ebben a kategóriában itt nézelődhettek:
https://simonmara.com/category/london/
Ha barangolni akarsz a blogom lankáin, megteheted!
INSTAGRAM: simonmara54
(melyet ritkán látogatok)
