Szöszi-NET (98.) Gleccser falak leomlása, vagy csak kibékültünk egymással?

Baromi érdekes volt, Gyerekek! (Bocs a vulgális kezdésért, de így is fogom folytani, mert ez nekem jól esik ebben az eszméletlenül rossz irányba változó világunkban.) Akinek a gyöngysorokkal ékes beszéd tetszik, most simán leléphet.

A múlt héten összesen négy emberrel, illetve az emberekhez tartozó tartozékokkal békültem ki, ami azt jelenti, hogy közel vagy kissé távolabbi ponton megszüntettem gócpontokat, ahol az emberek összegörnyedtek, ha megláttak, mert hascsikarást okozott a látványom. Ezt onnan tudom, hogy én is így éreztem pontosan a közelükben.

Mindegyikkel egészen primitív, mondvacsinált, egoból-csípőből lövő témán vesztünk össze. Ha jól meggondolom, nem is „mi” vesztünk össze, hanem a szomszéd, a távolabbi szomszéd, a még távolabbi ismerősöm a Duna-parton törölt a jó ismerősök köréből. Értelmetlen acsarkodás, amely az elmúlt két évben alakult ki, harapódzott el, és minél inkább kapálóztam, hogy HELP, HELP, annál inkább éreztem, hogy a hurok fojtogat, vagy mint amikor lövészárkokat ás a két ellenfél. Próbáltam volna átugrani többször is, ám amikor nekifutottam, lám, egy újabb, még szélesebb árok húzódott közöttünk.

Nem bírok azonban haragudni senkire sem, ezt nektek tudnotok kell, hiszen – nem egyszer mondtam – nem tehet senki sem arról, ha kis sátánnak született vagy üvegszemű, betonfejű figurának. Így hozta a Sorsa, és neki is fontos szerepet szántak fentről: árnyékolni a túl sok fényt, nehogy megvakuljunk.

Négy békülés egy hét alatt – csodás eredmény! Ez pedig így történt:

És egyszer csak egy jól irányzott kérdéssel – már legalább fél éve hidegháborús (v)iszonyok jellemeztek bennünket -, sikerült emberileg közelebb kerülni a másikhoz. Akikről beszélek – persze nem nevesíthetek, érthető okokból -, érezték, hogy egy csepp haragot sem táplálok szívemben ebből a nyálkás, hínáros, gusztustalan, energialehúzó érzésből. De semmit! Ezt, a belsőmben tanyázó nagy semmit érzékelhette mindegyikük külön-külön. Ez a megható, nagy semmi átölelte szomszédaim kőszáli kecske szívét, és tudtam, hogy sikerült! Sikerült!

Ez volt az egyik ismerősöm. Két napra rá valami isteni csoda folytán láttam, hogy az egyik ős-ellenség – aki saját magát kiáltotta ki annak, és engem választott ki az ellenpárnak – éppen hazament robot munkájából, vagy már nem is tudom, hogy történt az egész történelmi fontosságú esemény. Nem ez a lényeg. A lényeg, hogy megkérdeztem:

…és a kutyátok hogy van?

Kérdezhettem volna azonban mást is: hogy van a macskájuk, bármi ilyesmit. Nem ez volt a lényeg, csak az, hogy teljesen semleges, ám közvetlen, segítőkész hullámhosszot érzékelt részemről Barbi bébi. Éreztem, az Északi-sark gleccser faláról leszakadt egy hatalmas falrész, és bumm! Megnyugtató béke költözött mindkettőnk szívébe.

Tehát két napon belül két emberrel sikerült közös nevezőre jutnom. Boldog voltam, ekkor – lehetett még csak szerda – szép idő volt, és kaparásztam a kertemben, talán még dúdolgathattam is magamban valami dallamtalan dalocskát. Közben fél szemmel látom ám, hogy a harmadik ember, aki mindig emberfélének tűnt, de ezt nem nagyon híresztelte magáról, szintén a látóhatáron kószált, ki tudja minek kapcsán.

Nem voltam rest, ezt nem lehet rám mondani soha sem, és el kezdtem vele beszélgetni a kerítésükhöz támaszkodva óvatosan, nehogy azt gondolja, hogy pofátlan vagyok. (Pedig általánosan tényleg pofátlan szoktam lenni, de van rá okom bőségesen.) Talán, többek között ilyesmit mondhattam, miközben szeme közé néztem a másiknak. (Egyik kedvenc szórakozásom a másik arcába belebámulni, belakni ráncait, arcizmainak önkéntelen rángásaiba elmélyedni.)

• Tudom, hogy megosztó személy vagyok, nem születtem istennek, sem angyalnak, néha félreismernek az emberek, de csak akkor, ha ezt akarják, és nem kiváncsiak az igazságra, mert akkor egy igen fontos embert veszítenének el az én személyemben, egy kiszemelt ellenséget, akit lehet utálni, szidni, mint a bokrot. Ezért, nehogy kiderüljön a csupasz valóság, tücsköt-bogarat összehordanak, tudatlanságukat palástolva. Viszont sokkal jobb, ha megbeszéljük a dolgainkat, mintha úgy csinálunk, mintha nem is léteznénk. Különösen ebben a világban. Itt tagoltan, hangsúlyosan ejtettem ki a szavakat: EBBEN A VILÁGBAN.

Tényleg érdekes világban élünk, ahol két év alatt sikerült mindent félre-értelmezni, és azt gyakorolnunk, begyakorolnunk, mintha egy monumentális, sok-szereplős, szabadtéri előadásra készülnénk, hogyan ne értsük meg a másikat. Ezt gyakoroljuk a családokon belül is. Hogyan verjük át ember társainkat, mennyire alázzuk meg a másikat, és olyan képet vágjunk mindehhez, mintha ez a legtermészetesebb dolog lenne.

Vajon miért is jutott eszembe a Bábel tornya?

Itt, magával, Bábel tornya történetével ismerkedhetünk meg, hogy miért is haragudott meg ránk Istenünk:

Térjünk azonban vissza a 4. kiszemelt „áldozatomhoz” – akivel már többször meg próbáltam normalizálni helyzetünket. Férjemmel szokásos bevásárló körútra indultunk. Történetesen pont az ismerősöm kocsija mögött volt hely a parkolóban. Laci elment patikába, én meg maradtam az autóban. A szemüveges férfi megérkezett a feleségével az autójukhoz, és be is ültek.

Én oda pattantam, messziről úgy tünhetett, mint aki alamizsnát akar kérni, és ezt mondtam:

• De jó, hogy itt vagytok, mi lenne, ha kibékülnénk? -, szegeztem a szemüvegesnek. (Persze a megszólítást itt nem közölhetem veletek.) Szeretek a lényegre rátérni, mert rövid az élet.
• Nem haragszom én rád, nem is haragudtam rád soha -,  válaszolta a szemüveges.
• Mennyire örülök -, lelkenedeztem, bár tudtam, hogy ennek a fele sem igaz, de a lényeget mégis megkaptam: „NEM HARAGSZOM ÉN RÁD.”

Ez a lényeg! Mindegy, hogy nincs igazság-tartalma, hiszen két héttel korábban, amikor a kutyákat sétáltattam, pont akkor haladtam el a kapujuk előtt, amikor kilépett a szemüveges, majdnem szabályosan elütött. Nő létemre én köszöntem neki, ő pedig szó nélkül kirongyolt duli-fuli ábrázattal a stégjükre.

Azért boncolgatom az esetet, mert rengeteg sértést, igaztalan vádaskodást kaptam, hátam mögötti szisztematikus lejáratást, de megedződtem. Ismerőseim ebből kifolyólag, mármint a lejáratási kampány következtében, nem köszöntek nekem, átnéztek rajtam, mint a szitán. Én nem magyarázkodtam, pedig tökéletesen tudtam, hogyan ásott el engem a szemüveges. Nem láttam értelmét, hogy megváltoztassam véleményüket. Mindenki azt hisz, amit akar. Ez az áldatlan álló-háború közel két éve, a hatalmas, nagy Covid-9 járvány beindulásával kezdődött. Szóval megedződtem. Más azt mondaná erre:

• Minek alázkodsz meg mások előtt, Mara, hogy egy kis szeretet csikarj ki tőlük?

Csak az tud megalázkodni, akinek komoly célja van, valamit el akar érni, és hajlik a dereka. A hajlékony derekúak azok, akik célt érnek, és a terhektől megszabadulnak – Isten segítségével. Egyébként ha soha nem kérdezel, soha nem is fogsz többet tudni. Maradsz tudatlan és egyre inkább magad egojába zárkózott szerencsétlen egyén, aki tele van tüskékkel, amelyeket elsősorban magadnak köszönhetsz.

Szóval, tényleg sikerült kibékülnöm, közös nevezőre jutnom a negyedik ismerősömmel is. Madarat lehetett velem fogatni, mert úgy éreztem, hogy ha sikerült négy haragtartóval új, gyümölcsöző, emberi kapcsolatra helyezni az eddigi, rozoga, mondhatnám, anti-humánus kapcsolatunkat, akkor mások is képesek lesznek ugyanezt tenni. Ennek következtében az egyre növekvő erejű, békés rezgés végül megállítja ezt a szakadékba rohanást.

A békés rezgések fokozódása következtében nem akar senki sem terrorházát „játszani” a közjárműveken, az utcákon, a boltokban, a mindennapi és ünnepi élet-terekben, nem akarjuk oktrojálni, megbüntetni a másikat, mert nincs rajta maszk, ami ráadásul az eddig még ki nem mutatott vírus ellen nem is véd meg, de más vírus ellen sem.

Azonban, ha valakit megnyugtat a maszk használata akár úgy is, hogy egyedül ül az autóban, és három maszk van rajta, Istenem, tegye! Tőlem akár rá is ragaszthatja cellux szalaggal a maszkot a szájára. Nekem tényleg mindegy. Hiszen a maszk megvédi minden rossztól, rossz vírusoktól, rossz emberektől, hatalmaskodó mocsadékoktól. Ráadásul nekik még ott van a teljesen megfélemlített lelkük vígasztalására a „védő” vakcina. Hát, rajta, Gyerekek! Mindent bele.

Viszont azért van egy érdekes íze – persze akad bőven más is –  ennek a hatalmas nagy oltakozási témának. Nehezen lehet „vissza-csinálni’, meg nem történtté tenni, hogy „kérem szépen, én nem is akartam a vakcinákat”.

Nem, ez nem lehetséges. Mert szűz csak egyszer lehet az ember, csak egyetlen egyszer, kérdés, hogy ez az „egyszer” meddig tart. Az aktust követően már csak tömegszériáról beszélhetünk.

Erről jut eszembe, a szüzesség manapság egy olyan kolonc a mai ifjúság körében, amitől igen hamar el kell búcsúzni, mert a többiek esetleg kiközösítenék maradi nézetei miatt. Bár én meg erre azt mondanám, hogy olyan közösségbe nem akarok tartozni egy percig sem, ahol az önértékelés a béka feneke alatt van.

És itt kezdődik az, amikor az értékekkel nincsenek tisztában az emberek. A szüzességünket csak annak adjuk, aki azt megérdemli!

Tehát jól körbe kell járni a témát, mint például azt is, hogy mi is az a védő oltás, ami behatol a bőröm alá? Tudom, kicsit kemény összehasonlítás, he-he-he, de azért erőltessétek meg magatokat. Cserében itt van egy vers a szüzesség elvesztéséről, amelynek a címe: Őskezdetek vére!

Egy „védőoltás” miatt nem veszíthetem el az élet szentségét, amit ráadásul – idő hiányában – nem is tudtak a gyártók rendesen összeállítani. A több évig tartó klinikai vizsgálatokat megspórolták, viszont hihetetlen haszonra tettek szert.

És amikor rájövök, hogy mekkora bakit követtem el, mert a rokonság is milyen hangosan óbégatott:

• Miért nem oltatjátok be magatokat?

A média is, mint a vásári kikiáltók, olcsó ripacsok, szajkózzák a hamis megállapításokat, a szomszédok is furcsán méregetnek, a körzeti orvos is lekezelően bánik velem. Tavaly még személyesen is lehetett vele találkozni, bár mi a fenének? Mi értelme volt? Ám de jó, hogy nem vagyunk neki kiszolgátatva, és valahogy minden olyan bizonytalan, esetleges, állandóan azt várja az ember, mikor támadják meg (persze szigorúan hátba), mint ahogy ez meg is történik.

Szóval, mit is akartam ténylegesen kihozni ebből az írásomból? Akinek van hozzá kanala, kívánom, hogy béküljön ki legnagyobb ellenségeivel! Érdemes! (Szívesen olvasnék tőletek ilyen témájú írásokat a kommentben.)