- Mész piacra ma? -, kérdezte férjem, miután kora reggel kimentünk sétálni a kutyákkal.
- Igen -, válaszoltam -, de nem a ráckeveire megyek, mert ott minden kétszer annyiba kerül, mint Budapesten.
Az elhatározást tett követte, és szokásos módon, előbb elautókázok Kiskunlacházáig, ott a buszmegállóhoz közel leparkolok, majd a távolsági buszra felülve, kevesebb, mint egy óra alatt már Pesten is vagyok.
Fojtó meleg volt jellemző egész nap, és ahhoz képest mindenféleképpen sokan voltak a járművökön, az utakon, hogy júliusban már javában tart a nyári szünet. A metró bejáratánál a rekkenő hőségben egy genetikailag barna bőrű, idősebb, elnyűtt arcú férfinak a földre tett papír dobozába apró pénzt tettem. Megérdemelte, mert igazi profiként kis hegedűjén valami szívhez szóló nótát játszott.
Majd bevettem magamat a metró huzatos előcsarnokába.
A fotókat Thaler Tamástól vettem kölcsön. Én is készítettem annak idején, de már ki tudja, hová lettek?
A Vámház körúti Vásárcsarnokban megközelítően sokan tolongtak, de ezt úgy kell elképzelni, hogy csak azoknál a standoknál élvezhettük a sorban-állás rejtett örömeit, ahol normális árakat láthattunk a kis táblácskára felírva krétával. Sikerült többek között 8 kg sárgabarackot, egy jó nagy adag padlizsánt venni – ebből isteni krémet fogok készíteni erdélyi módra, melynek felét mélyhűtőben fogom tárolni. Egy jó, alapos méretű sárgadinnyét is betettem háti táskámba, és már indultam is visszafelé, a busz pályaudvarra. Most csak kimondottan vásárolni mentem fel Pestre.
Visszafelé véve az irányt, az állott szagú metró szerelvényre feltornáztam a kosaramat és egyéb táskáimat, és egy nagy szusszanással helyet foglaltam. Tudni kell, hogy a magyar szerelvényekben táncolni lehet, mert bőséges hely van a két, szemben levő ülések között, nem úgy, mint pld. sok londoni metró vonalon.
Ezt a fotót pár évvel ezelőtt készítette Dani fiam, akivel éppen valahová iparkodtunk a szövevényes londoni metró egyik szerelvényével. Ám közel sem ilyen átszellemült arckifejezésem volt az alábbi események hatására…
Velem szemben egy kis termetű, nyiszlett, lestrapált, genetikailag sötét bőrű, fiatal férfi terpeszkedett. Soha életemben nem láttam. Még alig ültem le, alig húztam magam alá a lábamat, amikor a férfi a szájában levő rágógumit látványosan a kosaram elé köpte.
Kicsit felhúztam a szemöldökömet, nem-tetszésemet mutatva, de egy szót sem szóltam. Ezt követően a férfi oda ugrott a földön levő rágógumihoz – ekkor azt gondoltam, hogy felszedi, mert elszégyellte magát -, és rányomta a fonott kosaram formatervezett, szintén fonott tetejére. Nem volt azonban ezzel megelégedve, mert köpött egy nagyot, mely a kosaram előtt landolt.
Mindezt végig nézték az utas társaim, jobbára eléggé harcképtelen férfiak és nők. Ők ugyanúgy voltak, mint én: mi a szent sz@rt lehet tenni ilyenkor? Mert ha kapásból visszaadom – fogalmam sincs persze arról, hogy miképpen – neki a bunkó viselkedését, ez csak tűz az olajra. Jobbnak láttam, hogy az adandó, első megállónál leszálljak. Érthető okokból nem vártam meg, hogy az ürge teljes mellszélességgel kiteljesedjen. A szerelvény végében ismét felszálltam, így kikerültem a meghasonlott ember „bűvköréből.
Sajnáltam a retardált cserebogarat, mert el tudom képzelni, mennyit szenvedhetett már idáig is életében. Ráadásul azért szenvedett a legtöbbet – és még fog is a jövőben is -, mert nem tudja, hogy mindezen szenvedéseknek legfőképpen ő maga az okozója, nem pedig más…
A Szöszi-NET sorozat kedvelőinek ajánlom, hogy ebben a KATEGÓRIÁBAN is nézzenek körül bátran: https://simonmara.com/category/szosszenetek/
Ha barangolni akarsz a blogom lankáin, megteheted!
INSTAGRAM: simonmara54
(melyet ritkán látogatok)
