Szöszi-NET (92.) Van kedved leugrani a Balatonra?

Még az antik világból rám maradt örökségből származó fotót tettem fel a beköszöntő képnek, ami nem véletlen…

Van nekem egy régi barátnőm – egyébként jó pár van belőlük -, aki tavaly nyár végén, augusztusban azt kérdezte tőlem, volna-e kedvem lemenni vele a balatoni nyaralójukba.

Úgy ismertek, mint aki nemet mondott volna? Ugye, hogy nem. Örömmel mondtam:

• Persze!

Aztán jött a hétköznap, és Tündi:

• Nem, nem jó, mert intézni kell a dolgokat. Aztán jött a hétvége: Tündi gyerekei szállták meg a nyaralót, nem jó. Jött a következő hétvége: az unokák is jönnek -, mondta, miután egy kissé rákérdeztem: „Mi a helyzet?” Különben sem jó, mert az egyik lánya online-n dolgozik, és letette székhelyét Balatonra.

És így gyalogoltunk szép lassan bele a színes faleveleket gyűjtögető őszbe, majd a télbe. El is felejtettem ezt az egész szerencsétlen témát, bár annyira nem esett jól.

Idén közel egy hónappal ezelőtt – június 17-én – mit kérdez az én barátnőm:

• Mara, lenne kedved leugrani Balatonra?

Felcsillant a szemem, és arra gondoltam, talán idénre sikerül, és végre Tündivel végig nézhetek egy csodás naplementét a Balaton partjáról, miközben kellemesen beszélgetünk a világ dolgairól.

Viszont már látom, a tavalyihoz hasonló sztori ismétlődik meg: ő megkérdezi, hogy szeretnék-e lemenni Balatonra. Miután teljesen egyértelmű választ kap, már ejti is az ügyet. Ha rákérdezek, mintha nem is vetett volna fel semmiféle témát, válaszolni nem méltóztatik.

Tulajdonképpen ez milyen viselkedés szerintetek? Valószínűleg igaza van annak az ismerősömnek, aki azt ajánlotta nekem, hogy egy kissé szűkítsem a baráti körömet.

Simon Mara