Simonék félrebeszélnek (92.) A szilvalekváros derelye bosszúja

A címlapon bár csipkebogyó lekvárt készítettem, de legalább akkora felhajtás volt a derelye készítésénél is.

A minap befutottam Borbás Marcsi konyhájába  – a televízió jóvoltából -, ahol Marcsi olyan kedvcsinálóan készítette el a derelyét, hogy ráébredtem: itt az ideje, hogy én is villantsak egyet ezen a területen.

Pénteken megfőztem nagy lendülettel három nagyobb méretű burgonyát héjában. Erre a nagy nekikészülődésre azonban pihenni kellett egy kicsit, mert „nem addig a’ -, mondtam félhangosan, nehogy Laci meghallja.

Szombaton azonban úgy gondoltam, hogy itt az ideje minden fontos megmozdulásnak, mert a nagy hadműveletek napjára virradtam. Összegyúrtam a hozzávalókat – 15 dkg rétesliszt, 15 dkg finomliszt, megfelelő mennyiségű főtt krumpli hozzá, só, egy tojás, kevéske pici víz, amiből csak szordínóban kell hozzáadni -, és kaptam egy ruganyos tésztát. Hogy férfi olvasóimnak is kedvezzek, a tésztának olya ruganyosnak kell lennie, mint a fiatal menyecske fenekének, amikor a fess úri ember jó kedvében rápaskol próbaképpen a huncut fehércseléd sejhajára.

Azt hiszem, a gif jól mutatja, milyen ruganyosnak kell lenni a derelye tésztájának:

Elégedett voltam a végeredménnyel, de úgy gondoltam, nem rontok ajtóstól a házba, hiszen már bent vagyok. Ebből pedig az következik, hogy betettem a hűtőbe a ruganyos „húsú” tésztát, és azt mondtam, másnap ebédre elkészítem.

Ez így is történt. Vasárnap délelőtt elővettem a tésztát, és akkor láttam, hogy a tészta nyúlós lett, olyan volt, mint az a bizonyos.

• Nem baj, majd adok hozzá lisztet, amivel jól összegyúrom, és így megmentem -, gondoltam magamban.

Természetesen tehettem én annyi lisztet hozzá, amennyit csak akartam. Még a szomszédhoz is átmehettem volna kérni pluszban, akkor sem lett olyan, mint amikor frissen készítettem el.

A következő meglepetés akkor ért, amikor kibontottuk azt a lekvárt, ami ugyan tényleg finom volt – szilvalekvár felirattal -, de mégis folyékony állagú volt. Érdekessége, hogy szerintem fügéből és kisebb részben almából készítették. Még egyszer hangsúlyozom, isteni az íze, de a derelyéhez nem passzol.

Természetesen ez sem tört le, bár éreztem egyre jobban a hurok szorítását a nyakam körül. Elszántan liszteztem be a konyhapultot, hogy neki álljak kinyújtani a tésztát, amely annak rendje és módja szerint oda ragadt a pulthoz, hiába liszteztem meg. Ekkor már ragadt a nyújtófához, a grillsütő oldalához, a kezemhez, a szekrényhez. A helyzet egyre rémesebb.

Ekkor azonban még mindig egy szót nem szóltam, csak elszántan harcoltam a derelyéért. Miután kibontottuk a szomszéd által elkészített lekvárt, a  füge-alma ízű szilvalekvárt, újabb sorscsapást kellett elszenvednem. Valahogyan összepofoztam a tésztát, és a felére meg próbáltam egyenlő távolságban kis kupacokat képezni a folyékony lekvárból. Gondolhatjátok, hogy egy csirizszerű tésztán szétfolyt lekvár mekkora látvány!

A látványtól elvonatkoztatva viszont a fentiekből következik, hogy lekvár nem maradt a derelyében, amely egyáltalán nem emlékeztetett derelyére, legfeljebb ijedt, össze-vissza repkedő denevérre.

Ekkor sem szóltam semmit sem, túllőttem a viccben szereplő, kevés beszédű székely ürgén is – aki, mint tudjuk, keveset beszél -, én csak elszántan begyújtottam a gázt a víz felforralásához, „utánam az özönvíz”!

Fel kell forralni a vízet – egy picit megsózni -, és amikor forr, egyenként bele pottyantani a derelyéket -, mondja a recept, és persze így is tettem. Ám valamiképpen az teljesen alaktalan derelyék mégis csak oda ragadtak a fazék aljára, és az a kis lekvár, amely még elvétve benne maradt a tésztában, az is kifolyt.

Megettük hites urammal a zöldbablevest, majd jött a fő fogás: a szilvásderelyének álcázott füge-alma ízű derelye, melyre nem csak prézlit szórtam rá, de daráltattam párommal mákot is. Ekkor derült ki, hogy a porcukor a levegő páratartalma miatt teljesen kőszerűvé sűrűsödött. Volt ugyan egy aprító, ami, ha nem ment volna tönkre, akkor nem lett volna probléma újból porrá őrőlni egy perc alatt a megkővült porcukrot, de természetesen nem volt. Jövő héten hozza a postás, ugyanis megrendeltem.

Kőtörő és akaraterősítő képességemet fejlesztette ez a porcukor, de ekkor sem keseredtem el. Remélem, figyelitek, mekkora démoni erő szállt meg engem, hogy végre akartam hajtani ezt az akciót mindenáron.

• Nem elég édes. Nincs benne elég lekvár -, eszmélt fel a drámai valóságra Laci.
• Ha még csak ez lenne az egyedüli probléma -, mosolyodtam el kedvesen, mint az édesanya, aki már megszokta, hogy gyermeke mindig valami hiábavaló dologról beszél.
• Mindegy -, már annyira akartam valami édességet enni, hogy akkor is eszem belőle -, szakadt ki Laciból a sóhaj, miután egy hatalmas, prézlis-mákos, rájaszerű képződményre vetette rá magát.

Miközben írom ezt a kis sztorimat, jobb kéz felől Poci, bal kéz felől pedig Tünci és Manci fekszenek békésen. Szerintem ez a három macska annak örült a legjobban, hogy ebből a nagy, Simon Mara-féle élményből kimaradt.

A Simonék félrebeszélnek sorozat kedvelőinek ajánlom, hogy a KATEGÓRIÁBAN nézzenek körül: https://simonmara.com/category/simonek-felrebeszelnek/

Ha barangolni akarsz a blogom lankáin, megteheted!