A hó, a jég nemcsak a közlekedésnek tesz be, de a különböző nehézségekkel megspékelt makacs tél is erősen lehúzza az én lelki világomat.
Ráadásul szegény Laci is beszerzett egy vírusos influenzát a múlt hét elején – a súlyosabbikból. Fájdalmas volt a nyelés, és egyéb, igen kellemetlen tünet támadta meg.
Ennek azért van jelentősége, mivel köztudottan rég rossz, ha egy férfi lebetegszik. Férjem viszont túlszárnyal minden férfit: egy hétig nyűgös, morcos volt, ha nem éppen ájultan hevert ágyában. Amennyiben viszont ébren volt, engem próbált az állandó szekírozásával a meghülyülésbe kergetni.
Mint igazi férfi, nem tagadta meg magát. Annak ellenére, hogy nekem volt teljes mértékben kiszolgáltatva, mégis állandóan feszegette a határait.
Semmi sem volt jó neki. Mintha attól gyógyulna meg, ha valakire rávetítheti tehetetlenségét, a betegség összes nyűgét-baját. Az sem izgatta, hogy tulajdonképpen maga alatt vágja a fát, hiszen nem tudhatja, mikor szakad nálam el a cérna, és öntöm a fejére a meleg, citromos, mézes teát.
Nekem kellett mindent csinálnom: a fát behordani, a tüzet életben tartani, az állatokat ellátni, bevásárolni, kaját készíteni stb. Ez nagyon megviselt. Ám hála Istennek több mint egy hét után éledezni kezdett az én párom. Én is.
Na, igen, az állatok. A tél beálltával haza mentek a városi nyavalyások, és a macskákat – amelyeket tavasztól őszig tápláltak -, itt hagyták eme, szent vidéknek.
Ősz végével először Berci, a két év körüli, csuklós buszra emlékeztető hím macska bukkant fel. Kicsit befelé forduló szemei teszik jellegzetessé ezt a cirmos cicát. Olyan szúrós a tekintete, mintha állandóan vizsgáztatna bennünket emberségből. Szegénynek még a bordái is kilátszottak, olyan csont-sovány volt. Minden arra vallott, hogy a kutyának sem hiányzik, és egyszerűen senki macskája. El kezdtük etetni azzal a felkiáltással:
- Szegény Berci!
Majd azt vettük észre, hogy fehér macskák (szám szerint 2-3) szabálytalan foltokkal tarkítva tűntek fel a kert végében, ahol a kutyáinkat etetjük délutánonként. A legfiatalabbat – nőstény – közülük a legkedvesebbet, én Pötyinek hívom. Laci azt mondja erre:
- Hogy lehet egy macskát Pötyinek hívni? (Nnnna!)
- Ez már tényleg kész átverés! Mert ezen a fotón sem Pötyi, sem pedig férjem nem látható. Hi-hi-hi! Itt Tünci és Manci, a két belső macska és Csöpi, a 19. évében levő eb látható:
Ez a Pötyi irtó kedves, és az egész díszes társaság összes tagját lepipálva mindig elsőként jut kajához. Ő az asztal tetején táncol, miközben a kaját porciózom. Tehát nem lehet nem észrevenni. A másik két fehér-foltos macska szintén nőstény. Valószínűleg már készülőben vannak náluk a kis cicák. A legnagyobb „örömünkre”. Sajnáljuk őket, tehát adunk nekik is kaját.
Viszont íme azóta már végleges névvel rendelkező macskák: Hugi és KisMocsok. (Ennyi név-változtatáson még egyetlen egy macska vagy kutya sem ment át, mint ők, az asztal tetején látható két tesó) Alul Berci:
Lassan – nemcsak a lelki szemeink előtt – bekövetkezik az, amitől a legjobban fázunk, hogy egyszer csak elő gomolyog a hátunk mögötti kis erdőből egy szőrös különítmény, a felemelt farkú kiscicák különítménye.
(Itt kell halkan megjegyeznem, hogy a két, „belső körökből” származó macskánkat és két kutyánkat is ivartalanítottuk még annak idején, elejét véve az örökös problémának.)
A fönti, valós veszélynek nem gondolunk bele, ám…
Az első óvintézkedést megléptük. Ma Pötyit – akit később Lacinak kedvezve, Cininek kereszteltünk át -, az asztalon táncoló macsekocskát elvittük megműteni. Tehát őt már kiragadtuk a továbbszaporodás örökös körforgalmából.
És előbb-utóbb a másik két, helyes fehér-foltos nőstény macskára is ez a sors vár. Az én gondos, ám határozott kezem grabancon ragadja őket a nyakszirtjüknél fogva – persze csak külön-külön -, és véget vetünk Lacival a kurrogó huncutkodásuknak.
Kérdem a telefonon keresztül az állatorvos doktornőt, hogy ez a macska – Cini – nem a mienk, de létezése vitathatatlan.
- Egy kicsit kedvezőbben elvégezné a műtétet?
Nem válaszolt erre semmit sem. Ez a 13 ezer forint nem tudom, hogy kevesebb-e a normál díjnál, de megállapíthatjuk közösen: az anyját neki!
Az állatorvos társadalom gondolhatna arra, hogy sok kis pénzű ember azért nem mer befogadni kóbor állatokat, mert az etetésükön túl még egyéb, hatalmas kiadásokkal is számolhatnak. Miért nem tudnak az állatorvosok az ivartalanításért elfogadhatóbb díjat megállapítani?
Látjátok, így jutunk el A-ból B-be, azaz az influenzától a kis ragadozók elszaporodásának mélyebb összefüggéséig egy blogon belül.
A Simonék félrebeszélnek sorozat kedvelőinek ajánlom, hogy a KATEGÓRIÁBAN nézzenek körül: https://simonmara.com/category/simonek-felrebeszelnek/
Ha barangolni akarsz a blogom lankáin, megteheted!
INSTAGRAM: simonmara54
(melyet ritkán látogatok)
