Simonék félrebeszélnek (48.) Dehogy is akarok nemzeti hős lenni!

  • Átszűrtem a használt olajat, ugye milyen ügyes vagyok? -, kérdezem férjemet.
  • Rám vártál már napok óta?
  • Hát, kire vártam volna, talán a szomszéd Lacira, aki kamionos Németországban?

Fent ülök a szobámban, és pufolom a laptopomat, ekkor lentről hallom Lacit:

  • Gyere, és csináld a meggyes pitét.
  • Nem!!! Most nem.
  • Azt ígérted, hogy ma megcsinálod.
  • Igen, de nem most. Ne rendezgessél! -, vonítok lefelé férjemnek. Nem vagy a főnököm!
  • De igen.

Én ekkor kaccantottam egyet, és azt gondoltam:

  • Te, csak mondd, galambom, én meg azt csinálok, amit akarok.

Most hatalmi harc dúl nálunk, amióta egyre jobban érzékelem az idő rohanását, hiszen nemrégen volt húsvét, ám tudom, hogy egyet pislantok, és már küszöbön kapar a 63. szüli napom augusztusban. (Hozzá kell tennem, hogy mikor dúl hatalmi harc – hol nyíltan, hol pedig bújtatottan – egy házasságon belül? Mindig, vagy ha tényleg nem dúlnak ilyen harcok, ez azt jelenti, hogy az egyik teljesen feladta. Ez pedig határozottan rossz jel…)

 

 

Honnan lehet egy kicsit az időből elcsípni? Persze, hogy a felesleges dolgok elintézéséből, szuttyongatásából. Minél kevesebb háztartási munka! Vagy ha mégis, akkor a legszükségesebbet. Ez a jelszó! Persze ezt a fiatal nőknek nem kell követni, hiszen én több mint harminc évig igazi kis konyhatündér voltam, takarítás-mániás, ám az értékrend átminősült nálam.

Tehát a mai fiatalság, ha rögtön az egóval kezdi, akkor úgy marad. Pártában maradt vénlányok szabályos, savanyú, megüszkösödött barázdái fogják szántani arcukat. Megkeseredett, kényszer vigyorban fog úszni bánatos cserpákjukkal díszített ábrázatuk.

 

Drága Kis, pelyhes Csibéim! Tudomásul kell venni, hogy először mi csak adunk és adunk, és még mindig adunk… Aztán jöhet az aratás ideje. Ha jön!

Az életben mindig ott húzódik a kettősség: mert ha csak arra törekszünk, hogy szabadok legyünk, mint a sziklákon ugráló zerge, megtehetjük, hiszen minden csak választás kérdése. Akkor viszont túl sokat leszünk magunkban, és ez úgy hat a szervezetre, mintha örökké árnyékos sikátorokban élnénk. Napsütésre ritkán mennénk, mely napsütés a másik orcájáról vetődik ránk, ha társsal élünk együtt.

 

Londonban megfigyeltem – persze biztos itthon is ez a helyzet -, hogy munkaidő után szinte falkástól vonulnak a 30-as, 40-es éveiben járó férfiak és nők a kocsmákba, és ott töltik egész késő estig az időt. Már csak aludni – na, meg “egyéb” tevékenységre – jut idejük. Ez pedig azért “jó”, mert nincs idejük elbíbelődni, hogy tulajdonképpen tényleg ez a fő céljuk, hogy netán időről időre tajrészegre igyák magukat?

Ebben az esetben viszont örökös kompromisszumokra kell lépnünk. Megtalálni az aranyközéputat, ami mindkét félnek megfelel! Ez már egy magassabb rendű szellemi torna, maga, a művészet!

 

A Simonék félrebeszélnek sorozat kedvelőinek ajánlom, hogy a KATEGÓRIÁBAN nézzenek körül: https://simonmara.com/category/simonek-felrebeszelnek/

 

Ha barangolni akarsz a blogom lankáin, megteheted!

INSTAGRAM: simonmara54

(melyet ritkán látogatok)

 

Cikkajánló

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük