Megint eljött az utazás napja, amikor már túljutoltam a becsomagolás sokkoló élményén. Csak el kellett hagyni a terepet. Köztudottan, a veszély minden másodpercben ott leselkedik…
Ezt a videót előlegben osztom meg veletek annak reményében, hogy tovább is velem maradtok:
Összeállt a kép azonban minden ellenkező híresztelés ellenére. Sikerült a böröndömet úgy megpakolnom, hogy bár kulcsra zártam, de egy rés tátongott mégiscsak. Fogtam magam, és cikkszallaggal körbe tekertem, nehogy menet közben essen szét.
Jött a reptérre szállító busz is időben.
Már vidáman tettem volna fel a lábamat a busz lépcsőjére, mikor a sofőr rám szólt akkurátusan:
- Nem addig a’ – magyarra lefordítva.
Belemerült a neten kinyomtatott jegy tanulmányozásába, mint aki nem akar hinni a szemének, hogy nincs benne semmi hiba. Esetleg nem is arra az időpontra szól a jegyem. Kénytelen volt azonban elfogadni, és így én is felszálltam a többi utashoz.
A Stansted repülőtérhez vezető út hatalmas, vattaszerű ködgomolyagba burkolózott. Valószínűleg arra gondoltak az égiek, hogyha baleset következtében valaki kizuhanna az autóból – mivel nem volt bekötve -, puhára essen.
A repülőtérre érkezve még mindig volt másfél órám arra, hogy ha bármi is történik, akkor is befussak a repülőgép gyomrába én is.
Erről az jut eszembe, hogy Erika barátnőmnek van egy olyan ismerőse – talán Lacinak hívják -, akinek van egy stichje. Amikor elindulnak hazulról, attól kezdve – időről időre – egyet lép előre, és kettőt hátra. Igen szórakoztató látványt nyújthat egy gyanútlan szemlélődőnek, bár egy idő után mindenkinek az idegeire megy.
Szóval még neki is elég idő lett volna mindenre.
Csodák csodája már a hatalmas indulást jelző táblán is kiigazodtam, és most már – nem tudom hanyadszorra láttam – teljesen felfogtam, hogy valójában mit is látok. Határozottan láttam, hogy azt írta Budapesthez: 10:50-kor a kaput kinyitják. Vagyis akkor meg fogom tudni, melyik kapunál kell lábujhegyen közlekednem, nehogy terroristának nézzenek netán, és kiutasítsanak a repülőtérről.
Elégedett voltam a világgal, és azzal a szellemi frissességemmel, amelynek következtében lehullot a hályog a szememről. Nem is értettem, hogy mit nem értettem ilyen sokáig. Még egy olasz hölgynek is elmagyaráztam, hogy kell értelmeznie a táblát. Hálás volt nekem…
Befutottam a hatalmas táskahegyemmel a vámosok karjaiba. Mint mindig, igen csak feszegettem a határt, hogy a fém asztalra csapjanak, és felvonják a szemöldöküket:
- Hölgyem! Hogy gondolja? Miért nem egy egész kamionnyi cuccot akar plusz díj felszámítása nélkül magával vinni?
A börönd fullra, a bőr hátitáskámat úgy megpakoltam: a végén rá kellett könyökölnöm, térdelnem, hogy valamiképpen össze tudjam kapcsolni. A laptopom táskáját úgy telegyömöszöltem mindenféle „igen fontos” holmival, hogy úgy nézett ki, mint egy vemhes tehén. Féltem, hogy a fejemre koppintanak emiatt.
Már a fémjelző kapun is átjutottam. Valami olyasmit mondott elismerően az ott ellenörző hölgy:
- Gratulálok.
Honnan tudta, hogy nálam mindig csipog a jelző készülék, és bombariadót rendelnek el az egész repülőtér területére?
Már boldogan csámpáztam a futószalag végéhez zokniban, ahová be kell gördülniük a lecsekkolt pakkjainknak.
Ám mit látok szemeimmel?
Egy szabályos arcberendezésű, csontos, angol muki átszellemült arccal veszi elő az előttem álló kismama csomagjait, és részletesen, egyenként nézi át a cuccokat. A bébi ételeket összeszedi és külön műszerhez viszi, ellenőrzi a súlyukat, az összetételüket. Boldog. Hasznosnak érzi magát. Az egy hónapos baba sír. Egyre hangosabban.
Majd én következtem.
- Pakolja ki a táskáját -, szólt.
- Ezt? -, kérdeztem a háti táskámra. „Na, ná!” -, gondoltam magamban. „Ezt akarja ez az anyaszomorító.” Olyan gondosan csomagoltam össze. Szóval szétszedette velem a pakkomat, és a kis mocsok még egy fél decis műanyag flakon aljában levő vízpermetet is felfedezte.
- Kidobjam? -, kérdi enyhe kajánsággal a hangjában.
- Nem -, mondtam a tetten ért gyermek szerepét magamra öltve -, megiszom. Pedig úgy tudom, hogy fél deci vizet magunkkal hurcolhatunk.
Csak nem ufókat sikerült lefotóznom? Túlságosan szabályosak:
Ezt a témát egyébként egy magyar nőcivel kitárgyaltam már az „utolsó kenet” felvételekor, közvetlenül a repülőgépbe való beszállás előtt. Senki nem vihet fel folyadékot, vagyis a több órás repülőút, ill. reptéren való tartózkodás alatt mindenféleképpen a kiszáradás veszélyével kell számolni. Ebből következően az utasok vesznek vizet, ami flakononként kb. 800 forintba kerül.
Ebben az esetben a repülőtér, ill. a repülőgép társaságok mennyit kaszálnak naponta? Ezt matemetikus alkatúak igazán kiszámolhatnák. És a többi „nyalánkságról” nem is beszélek.
Szóval szédszedette velem a cuccaimat, majd elégedetten tovább engedett a mániákus vámos. Az idegeim vitustáncot jártak…
Miután szabadjára lettem engedve, a visszapakolás örömeinek hangot adtam jó, magyar káromkodással. Amíg gyömöszöltem vissza holmijaimat, folyamatosan, hangosan szidtam mindenkit, aki csak eszembe jutott. Tudok én káromkodni, ha nagyon muszály. Viszont magyarul tettem, és körülöttem csak angol emberek tartózkodtak. Bár egy férfi, aki nem messze tőlem ücsörgött – valamire várva -, láttam rajta, leolvasta az arcmimikámról, mit is gondolok én valójában. Férfihoz képest együttérzőnek tűnt. Különös érzés fogott el.
Viszont minden jó, ha vége jó, mert mire felszálltunk, a ködnek se híre, se hamva nem volt. Csodálatos napsütésben élvezhettem végig az utat egy rögbi csapat fiatal, vidám manusai közé beágyazva. Ablak mellett.
Már évekkel ezelőtt elkezdődött ez a sorozat, a Londoni tévelygések – remélem – sokak örömére:
A Londoni tévelygések sorozat kedvelői megtudhatják, milyen az élet Londonban:
https://simonmara.com/category/london/
Ha barangolni akarsz a blogom lankáin, megteheted!
INSTAGRAM: simonmara54
(melyet ritkán látogatok)
