Egy nagyon édes, nőcis nőci küldte nekem messengeren ezt, a beköszöntő képes üzenetet. Azt írta, amikor a rajzot meglátta, rögtön én jutottam eszébe.

Nem véletlen! Annyit beszélek a boldogság madarának a léprecsalásáról, hogy jogosan gonodolhatjátok rólam: jó madár vagyok…

Igen, jó madár vagyok, mert arra szólítalak fel benneteket: ne törődjetek bele a rossz lelki körülményekbe.

Neked is osztottak lapokat, csak ne add ki a kezedből:

Most különösen hangsúlyozom ezt, mivel rengeteg példát tudok felhozni, ahol az anyagi körülmények tökéletes mivolta ellenére az illető – akár – öngyilkosságot is elkövethet nagy lelki bánatában. Azaz a nagy jólétében nem tud mit kezdeni a hatalmas, anyagi felhalmozással, és elege lesz az egészből.

Másnak pedig azon kell agyalnia, hogy miből fog kaját venni a családnak. Még sem szeretne öngyilkos lenni. Na, és miért nem?

Legszívesebben pár percre elhallgatnék, lóbálnám mindkét lábamat lazán, és rátok néznék kicsit fél szemmel, mint Tüncike, a kövér macskám, amikor felméri a terepet nálam, mennyire vagyok vevő az ő kaja követelőzésére. (A válasz-adást nyitva hagyom házi feladatként!)

Igen, ha megnézem például Lacit, a férjemet, aki állandóan morog valamiért, mint a bolhás kutya. A jó dolgokat meg sem említi. Ha olyan napja van, akkor csak és kizárólag akkor nyitja ki a száját, ha valami nem tetszik neki. És mit gondoltok, nem nyitja ki a száját? Dehogy nem, be sem áll.

Sok minden elhatározás kérdése, pld. az is, hogy milyen kérdéseket teszünk fel magunknak. „Megérdemlem-e a boldogságot!”

Mert ha igenlő választ adtok: akkor nincs helye a „volna”, „bezzeg a Jenő” és többi, ehhez hasonló hangulatú megjegyzéseknek, hiszen Te nem a körülményeket hibáztatod a boldogtalanságodért. Na, még szép! Pedig mennyivel kényelmesebb lenne, ha a körülötted levőket lehetne kárhoztatni a Te problémádért. 

Nem. Ez sajnos a Te sarad, ugyanis elég lényeges, hogy az eseményekre miképpen reagálsz. Mónus, egyik jó barátnőm – kb. hasonló évjáratú, mint én – mondta nekem tegnap, miközben könny szökött a szemünkbe a kemény, maró szél miatt. Ettől függetlenül sétáltunk, vidámak  voltunk, és a három kutya energikusan szambázott jobbra, balra a gáton föl-le. Szóval Mónus mondta, hogy édesanyja állandóan edzette őket – nővérével együtt – gyerekkorukban arra, hogy másoknak kell megfelelni.

Mindig azt szajkózta pld.: „Takarítsátok le az asztalt, mert mit fog szólni Jolika néni?” És ehhez hasonló intelmek között cseperedett fel, szinte beleivódott a lelkébe: bármit tesz, másoknak meg kell felelnie. Ez nagyon szép és nemes gondolkodásra vall.

Itt csak egy a bökkenő: sosem fog odáig eljutni, hogy a saját érdekeit is szem előtt tartsa. Már pedig – mint tudjuk – kizárt dolog, hogy foglalkozna az ő, testre szabott problémájával más.

Kislány korában egy hír erősen foglalkoztatta, amely szerint egy Németországban élő férfi a feleségét éveken keresztül bilincsben tartotta bent, a lakáson belül. Elgondolkodott ezen sokszor, hogy ő miképpen élné meg, ha ilyen szituációba kerülne. No, a tudat- alatti valahol dolgozik. Ha nem is bilincsben élt és él az előző és a jelenlegi házasságában is, de ez sem lenne teljesen túlzás!

Levezetésképpen pedig megvallom nektek, hogy a tél nem az én évszakom, utálom, mert hihetetlenül rossz dolognak tartom, amikor az egész fejem lefagy a helyéről.

Alig várom, hogy egy könnyű kis széldzsekiben száguldozzak a kutyáimmal a gáton fel s alá! Addig is még párat alszom.

Ha barangolni akarsz a blogom lankáin, megteheted!