A MÖGÖTTÜNK LEVŐ kiserdő
(úgy mondják, hogy a Szula) csodálatos hely. Persze nem akarom lenézni a többi kiserdőt sem.
Szemet és lelket gyönyörködtető kis színes egyéniségek otthona. Mivel nem vagyok ornitológus, csak néhányat tudok biztosan beazonosítani.
Egyébként pont olyan ez az erdő, mint a Facebook. Van egy hatalmas kiszáradt fa a szélén, ezen találnak párjukra a galambok vagy innen kiabálnak jó messzire az apró kis tollas lények a másikat keresve. Ha csetelni akarnak az állatok egymással, láttatni akarják magukat, akkor a száraz fa az erdő Facebook-ja. A fácán csak bentről kotkodácsol szaggatott hangon, a vadkacsák hangja is eljut hozzánk az erdő mélyén rejtőzködő tavacskáról. Nekik megfelel a hagyományos telefonálás. A ragadozó madarak következő áldozataikat kipécézik a száraz fa legmagasabb ágairól, éles szemeikkel bemérik a gyanútlan rágcsálókat.
Itt veszekednek a vörösbegyek, a cinkék, mintha házmester találkozó lenne. Itt élik társasági életüket. Ők is csoportokat alkotnak, mint nekem is van egy ilyen csoportom, a Don’t give up!
Az erdőből hallom azokat a madarakat, amelyeknek a hangja inkább a víz mellől szoktak hallatszani (mondom én).
Ez a kiszáradt fa olyan, mint szeretteink haláluk után. Mint ahogy a madarak is tudják, hogy az a fa nemrég még lombkoronával rendelkezett, fészket raktak ágaik között, hogy kicsinyeiket felneveljék védelmükben, de élettelen mivoltukban sem feledkeznek meg róla.
Ahogyan mi sem felejtjük azokat a szeretett lényeket, akiknek – az élet folyójából távozván – tündéri tulajdonságaik is egyre nyilvánvalóbbak. Azért jöttek a világra, hogy olyan energiával és szeretettel töltsenek fel, amely életünk végéig kitart.
Tisztán emlékezünk, hogy létükkel, cselekedeteikkel tanítottak, szerettek és óvtak. Bár ők nem állva haltak meg, de emlékezetünkben mindig a vihart állva, nevetve, fütyörészve, mókázva jutnak eszünkbe. Mindez azért, hogy tápláljanak bennünket: az események ne lökjenek a halál feneketlen kútjába időnek előtte.
Mintha egy hózentróger lenne gatyánkhoz erősítve, és amikor kétségbe esünk, és már közelítünk a kétségbeesés kútjához, már a kávája fölé hajolunk, hogy a mélyébe vessük magunkat… Amikor zuhanunk gondolatban vagy tettben a mélységet megcélozva, ő, akit annyira szerettünk, megragad hózentrógerüknél fogva, és visszaránt az életbe.
Ne csüggedjetek! Ha éltek, akkor annak van valami magyarázata és értelme. Igazán nem nagy feladat, hogy megtaláljátok ezeket.
Keressetek egy kiserdőt, ahol elmojolhattok, ahol hallgatózhattok kifelé és befelé, s mindent megtaláltok ott…
Simon Mara
marasimo@gmail.com
Skype elérhetőség:
simon.mara2
A Facebook-on itt veheted fel velem a kapcsolatot!
Ha barangolni akarsz a blogom lankáin, megteheted! S utána tedd a kezedet a szívedre…
