Ez egy gondolat-serkentő, vérkeringést javító krix-krax, tul.képpen a „se füle, se farka” kategóriába tartozik, 2015 elejéről származik. Onnan porszívóztam fel nektek. Na, meg a sajátmagam megnyugtatására.

Megérintem. Ő nem fut el. Marad.
Megsimogatom. Ő nem fut el. Szemem sarkából látom, lesi cipője élét, mert úgy értékeli, kicsit mintha reggel óta megkopott volna… Marad.

Szólok hozzá. Barátságosan rám néz. Nézését pihemenetes tarkómon pihenteti jólesően, mint amikor a pásztor a kövér nyáján tartja szemét. Nem fut el. Marad.

Ilyen hangot ad ki a szája sarkából, halljátok? Mert én nem! Igaz, azt az egy ciccentést a kutyájához intézte.

Aztán válaszol. Kedves. Nincs benne kesernyés. Mosolya mosolyommal kézen fogva szambázik, és az utca sarkon túl végleg eltűnik szemem elől.

Mesél. Mórikálja magát, mint a kövér macskám, Tünci, aki valami finomságra vágyik. A dorombolást későbbre hagyja. Beosztó ember! Nyakkendőjét igazgatja.

  Én nézem. Őt és a kezét. Ápolt körmök. Nem börtönőré.

Hívom. Ő nem válaszol. Biztos vagyok magamban, mint a naplementében.

– Majd visszahív! -, így mondom magamban. Pontosan ezt mondom.

Telnek a percek, amelyek súlyosak, ólomnehezékkel, kerék nélküli tolókocsiban.
– Ne-e-e-m hív. Galád, szemétláda! -, zakatol bennem a keserű méreg. Még egyszer hívom.

A telefon érzéketlenül kicseng. Cseng a nagyvilágban. Körbe futja a golyóbist. Durván recseg, mint amikor homok kerül a nyelvünk alá. Már az egész bolygón csak ezt lehet hallani.
– Halló!!! – mondaná szíve szerint Mara vagy Kata, vagy Boglárka.
Ám minden hiába.
Bent rekedt.

Mara, Kata vagy Boglárka hívja Zolit.
– Zoli hol vagy? -, összehúzódik a bélboholy állománya Marának, a túl őszinte embernek, Katának vagy Boglárkának. Nem szokott ő ilyenhez.

– Mi értelme ennek -, motyogja a túl őszinte Mara, Kata vagy Boglárka.

Megkapja a választ a túl őszinte Mara, Kata vagy Boglárka, aki időközben kikeresztelkedett?

Ha barangolni akarsz a blogom lankáin, megteheted!