Egy hétig vendégeskedett itthon Dániel, drága gyermekem.

Haza ment Londonba. Elég furcsa. Úgy néz ki azonban, hogy két hazája van: itt és ott. Sőt, azt is mondhatom, hogy az egész világ az otthona. Kozmopolita.

A mai kor embere már sokkal inkább vitorlát bont, ha valami nem tetszik itthon. Igaz azonban az is, hogy a 70-es években egészen más szelek fújtak. Gondolok egyet, és elmegyek dolgozni más országba? Ez kevésbé volt jellemző.

Amikor érettségiztem 1972-ben, mint már mondtam, fogalmam sem volt, mi szeretnék lenni. Azt viszont biztosan tudtam, hogy fel kell fedeznem a bennem szunnyadó lehetőségeket. Jelentem: ezt meg is tettem.

Kalandvágyam már akkor is óriási volt. Mindenféleképpen külfőldre szerettem volna menni munkát vállalni. Ám azokban az években ez az elképzelés akadályokba ütközött. Nem sokfelé mehettem volna, ám az NDK-ba kiutazhattam volna szövőnőnek. No, nem baj -, mondtam én. Megtanulom azt az „ugatós” nyelvet.

Ám édesanyám – aki nem sokat szólt bele életembe – határozottan nem javasolta ezt. Sőt! Senki sem. Makacsságomra jellemzően már odáig fajultak a dolgok, hogy felülvizsgálatra mentem. Az orvosnak is rá kell bólintania az elhatározásomra. Ám a doki azt mondta: nem magának való az a munka, kislány.

Így maradtam a fenekemen.

Fiamat viszont már más fából faragták. Ő az egész világban gondolkodik. Valóban így van. Minden a fejben dől el. És eldőlt például az is, hogy „de szuper! Most enyém az egész kégli egyedül!”

A Simonék félrebeszélnek sorozat kedvelőinek ajánlom, hogy a KATEGÓRIÁBAN nézzenek körül: https://simonmara.com/category/simonek-felrebeszelnek/

Ha barangolni akarsz a blogom lankáin, megteheted!