Végy 2 db tojást – lehetőleg ne legyenek zápok! -, 25 deka lisztet, annyi tejet, amitől nem pisi sűrűségű lesz a tészta…
Mi van? Ja! A palacsinta tészta receptje akadt a kezembe. Bár erről igen, az jut eszembe, hogy anno, még serdülő kamaszként határoztam el bátyámmal, hogy palacsintát sütünk, mert édesanyánk nem ért rá ilyesmire. Ő a gimnazista tanulók dolgozatának kijavításával volt elfoglalva hétvégén. Nem volt mese. Rajtunk a sor.
Tehát adva volt a recept. Ám a tészta csomós lett, aztán pedig apró fecnikben tudtam csak felkaparni a serpenyő aljáról. Elég sokat kellett nagyon halkan szentségelnem (csak magam elé), mire rájöttem, hogy mi a forsza a jó palacsinta tésztának. Legalább a tizediknél éreztem, hogy a tudást megszereztem a kitartó gyakorlásssal. Mára már nem kell a receptkönyvet bújnom, mert „érzésre” megy.
Na, látjátok! Pontosan erről szól ez az internetes őrület, ahol az ember teljesen kivetkőzik emberi mivoltából. Szakít eddigi szokásaival, férjét és egyéb közeli ismerőseit száműzi. Hagyja, hogy a fekete lyuk beszippantsa!
Én, aki a természet-imádatommal példaképe lehettem a ma emberének, amióta internetfüggővé nőttem ki magam, azóta elsősorban csak hétvégére teszem sűrítetten a természettel való közösködésemet. Futok a gáton a kutyáimmal. Így szőrös haverjaim rohanását, ugatását, játékosságát, szeretetét élvezem, miközben mozgok. Boldogan szimatolok bele a szélbe.
Igen! Érzem, itt a tavasz. Az illatokból érzem!!!! Ez egy kicsit aggaszt is. Mert mi lesz velem, miképpen fogom az egyensúlyomat megtalálni, hogy a természet része is legyek – hiszen a természet gyermeke vagyok. És az internet-szerelmemet miképpen tudom kiélni teljes szenvedéllyel?
Ezek a gondolatok azért jutottak eszembe, mert az egyik nagyon régi barátnőm, Julika ma délután felhívott:
– Mikor jössz el hozzám? -, kérdezte barátságos, anyaföld barna színezettel hangjában.
– Miért? Mi van?
– Mert aggódom érted és szerintem a barátaid is. Egy kicsit elrugaszkodtál a blogjaidban. Valami történt veled? Valami probléma van? Bár tudom, hogy sosem tudtunk besorolni az átlagba, de mégis… – Itt elhallgatott, és várt. Nagyon okosan.
– Nem, ne aggódj, Julika -, nyugtattam arany barátnőmet. Ám közben tudtam, hogy valóban jól látja. Egy kicsit ki vagyok kelve magamból, mert a mélység húz. A népnevelés kibújt belőlem.
Azért nem akartam tanár lenni pontosan, mert édesanyámnak és a nagyszüleimnek is az volt a hivatása. Láttam, hogy az alamuszi tanári kar milyen aljas módszerekkel készítette ki édesanyámat, akit egyedül a diákjainak a jövője érdekelte. Semmi más. Cserében bele esett az Irigy Hónaljmirigy kartársak jól kimódolt vermébe.
Most azonban ezt a témát hagyom, mert ilyenkor amúgy is kinyílik a bicska zsebemben!
– Meg akarod váltani a világot? -, kérdezi Julika óvatosan, hiszen tudja, hogy bármikor robban a bomba bennem, és vakító fények villannak fel Budafok irányából!
– Nem, csak halálosan irritál a sok ciráda, cica-mica, szeretlek, mennyire várok rád meg mit tudom milyen rózsaszínű malacka farkára kötött színes szalag…
– De ez nem a te dolgod, hogy ők mit hazudoznak.
– Tudom. Én csak tojás sárgája szeretnék lenni a tengernyi fehérjében.
Most ezt miért mondom nektek, épp nektek?
A Szöszi-NET sorozat kedvelőinek ajánlom, hogy ebben a KATEGÓRIÁBAN is nézzenek körül bátran: https://simonmara.com/category/szosszenetek/
