Egyszer csak észrevettem, hogy egy kis zökkenéssel igaz, de biztos talajt fogott a Ryanair egyik kecses gépe, amelyben többek között én is helyet foglaltam.
Gondolkodtam, hogy ekkor kellene-e megemlítenem, milyen furmányos dolgot tapasztaltam jegyvásárlásnál? Igen, most mondom el nektek. Minél olcsóbban akartam venni jegyet – fel nem róhatja senki sem ezt. Az eSky-nál kötöttem ki. Az volt ebben a buli, hogy végül annyiba került a retúr jegy, mintha a Ryanair-nél vettem volna meg. Amikor indulás előtti napon be akartam csekkolni, képtelen voltam, mert állandóan a férjem nevét írták be az utazó nevéhez. A betyár mindenét! Nem volt mit tenni, jóval korábban az indulásnál már a Ryanair ügyfélszolgálatin topogtam, ahol nagy nehezen megértették, hogy én nem Simon László vagyok. Rendben, most már sodródhatok be a többi utassal a repülőgéphez.
Ám ugyanez megtörtént visszafelé is. A becsekkolásnál mindenáron férjem nevét akarták elfogadtatni velem. Talán úgy gondolták, hogy nem-megváltoztatási műtétre utaztam Londonba. Ekkor megint meg kellett vívnom a csatámat, de már angol nyelven. Ettől azonban olyan ideges lettem, hogy esküszöm, a nevemet és nembeli létemet is már kérdőre vontam. Nem tudtam előcsalni a mobilkészülékemből a jegyet, annyira feszült voltam. Ám a kis fiatalka leányka sem volt csúcsra járatva.
Láthatta, hogy egy tökéletesen megkevert némber van a pult másik oldalán, aki segítségre szorul. Végül a leányka fejében kigyulladt a százas körte: az emaile címemen keresztül már meg tudta nézni, hogy ni-ni! tényleg utasként vagyok feltüntetve. Ezen elmélázva, miközben kígyóztam a vámosok ölelésére vágyva, rájöttem, hogy mekkora nagy tulok vagyok! Ha bementem volna a Ryanair aplikációmba, rögtön lehetett volna látni, hogy igen, én is vettem jegyet arra a bizonyos járatra. Viszont egy tanulságot levontam: soha nem veszek más cégtől jegyet, akármilyen olcsó is lenne, csak annál a cégnél, amelynek a szolgáltatását amúgy is igénybe veszem.
Az úton egész végig az ablakban lógtam, végelláthatatlan kékségben fürödtem, a különlegesen megvilágított felhőkben gyönyörködtem, magasröptű gondolataim kergették és vakargatták meg a felhők hasalját, és valóban kiléptem az eddigi, bejáratott valóságomból. Relaxáltam. Rám fért.
Bár rengeteg videót készítettem, amikor találkoztam a felhőkkel a repülőgép ablakán át szemlélődve, ahogy beléjük bújtunk szinte, de nem hiszem, hogy mindenki úgy élvezi a felhőkkel való ismerkedést, mint én. Ezért szerényen beérem ezzel az eggyel.
Másnap fiammal nem tétlenkedtünk mert két festészeti megnyitón is részt vettünk, ahol Dani ismerőseivel és barátaival én is találkozhattam. Gyér angol tudásom kissé hátráltatott ezen okos emberekkel való kommunikációmat illetően. Szokásomhoz híven nem estem kétségbe, legtöbbször megelégedtem a megfigyelő pozícióval. Majd otthon megint szintet lépek, és bepótolom a lemaradásomat.
Az unokák aranyosak, Eki pedig hihetetlenül nagy javuláson ment keresztül, mondhatom tisztító tűzön. Titka: belátta, hogy nem ő a világ közepe. Szinte nem is hiszem el, hogy ugyanarról az unokáról van szó, mint akivel tavaly találkoztam.
Itt olvashattok Eki kalandjaiból egy kis szemelvényt, amikor a hajam az égnek állt: Simonék félrebeszélnek (122.) Eki: Még többet akarok!
Azt figyeltem meg, hogy ezekben a napokban itt, Londonban mindig magaslatokba törtünk, mint pld. amikor egy lakást néztünk meg Danival. Bár nekik van kéglijük, és még kényelmes is, de benne maradtak egy lakásprogramban, és időnként értesítik őket, ha egy lakás felszabadult.
Ennek a videónak van egy szépség-ragtapasza: a hozzájutási sorrendben Dani családja előtt egy fiatalember volt, aki egyedülálló, se kutyája, se macskája. Daniék pedig négyen vannak. He-he-he!
A lakás két szobás, nemrég felújították, új építésű, a bére 1090 angol font, nagyon jó környéken, de két gyerekre vetítve már nincs olyan nagy élettér, mint a jelenlegiben. Miközben vártunk a liftre, egy ott lakó férfi elmondta, hogy néha problémás lifttel közlekedni. Na, most az a „néha” mindig a legjobbkor történik, amikor éppen nagy bevásárolnak. Jönne a szállító reggel 7-kor – mert már volt ilyen -, és a súlyos áruval feltöltött dobozokat fel kell cipelni a magasba… A videóban szereplő lakáshoz pld. nem tartozik erkély – ez igen nagy hátránynak számít.
Nézzétek meg, Daniéknál a loggián (bár még variálnak, de nagyjából már rendben van) komoly társadalmi életet lehet élni minden további nélkül. A fotón a loggia felét láthatjuk. A másik felében homokozhatnak a gyerkőcök vagy napozni is lehet. Mögöttünk egy kis védő sátor-házacska a palántáknak. Egész végig, oldalt és fent védőháló a galambokat kivédeni hivatott:
A csoda vigye el, nem akartam pont itt kitérni fiamék három emeletes házára, amelyen még javában változtatnak, de nézzétek meg ezt a képet:
Jól látjátok, nagy munkával, időigényességgel fa léceket variáltak fel a magasba, amelyeknek semmi funkciója ugyan, csak sok pénzbe került, de esős időben – ami gyakran megesik – mire bejut a kis család a lakásba, teljesen bőrig áznak.
És már tisztában vagyok azzal: sosem mondanak le arról a tradícióról, hogy a hideg és a meleg-víz csapokat külön szerelik be.
Csak érdekességképpen tértem ki erre a kis epizódra.
Délután a művészet vonzásában igen kellemes helyekre, modern festmények bemutatására alkalmas kiállításokra mentünk fiammal. Sajnos a mobil készülékem lemerült. Ez egy kissé elkedvetlenített. Ilyenkor úgy érzem, mintha csak fél ember lennék. Viszont másnap megint egy kiállításra mentünk. Szerencsére ez tetszett idáig a legjobban, na, nem azért mintha az első kettő selejtes műalkotásokkal lett volna megpakolva, de az ízlések és pofonok – mint tudjuk – különbözőek lehetnek.
South-Kensington igen csak bent van London sűrűjében, ahol mindig történik valami. Az itteni kiállító termek közkedveltek az úri körökben. Sznobentériára hajlamos emberek és pénzes pacákok – befektetők – szeretnek feltűnni különböző okokból ezekben a galériákban. House of Bean Art house adott otthont a Casablanca Art és a New Moroccan Genaration anyagából, kifinomult ízlésvilágra jellemző összeállításnak.
Sok festmény tetszett, de mégis ha választani kellene, akkor Janet Rady két alkotása bűvölt el legjobban, aki csodálatos részletességgel festette meg mind keretbe foglalt, festett fa domborművét, valamint egy női arcképet, aki mintha a mese birodalmába hívogatná a nézőket. (Tudom, nem egy, hanem kettő képről beszélek, viszont a művész azonos mindkettőnél: Janet Rady
Nézzük már meg azokat a tetőket, annyit kerülgetem a témát. Már megint a magasban jártunk, tetőkre láthattunk rá, és mint már tudjátok, ha tetőket, ablakokat és egyéb érdekességeket látok, rögtön megindul a fantáziám.
Végül is nem lenne kerek az egész, ha ezzel a videóval nem rukkolok elő:
Készültem, hogy a tetők fölé repüljek, de aztán arra gondoltam, hogyan venné ki ez magát? Feje tetejére állt a világ?
Egy csokorra szedett élvezet: művészet remek építészettel ötvözve és közben az ablakból megszemlélve az érdekes londoni tetőket, ismerkedni ismeretlenekkel és elhitetni velük, hogy Te igen fontos ember vagy. Ha tudnák, hogy tényleg mennyire fontos ember vagyok. Hát, igen, magamnak mindenféleképpen a legfontosabb. Ezen élményekkel most úgy érzem, kösz, jól vagyok.
Ezzel az igen rövid farkincányi videóval búcsúzom tőletek. Remélem, nemsokára megint találkozunk:
Már évekkel ezelőtt elkezdődött ez a sorozat, a Londoni tévelygések – remélem – sokak örömére. Ebben a kategóriában itt nézelődhettek:
https://simonmara.com/category/london/
Ha barangolni akarsz a blogom lankáin, megteheted!
INSTAGRAM: simonmara54
(melyet ritkán látogatok)
