Sok, „értékes” fotómat csak a Facén használok, pedig ez a blog sokkal hosszabb távon fog létezni, mint az az átkozott socialmedia. Büszke vagyok magamra, hogy egy újabb elismerő plecsnit tűzhetek ki az amúgy sem a legtisztább dzsekim hajtókájára.
Dátum: 2024. 02. 17. Szép, fényes, napsütéses szombat délelőtt: ilyenkor Ráckeve és környéke minden egészséges embere vagy a család valamelyik – főleg nő – aktív tagja piacozni megy.
- Itt jön a blond nő! -, mondta Laci nekem, miután egy 50-es éveiben levő házaspár (fogalmam sincs, kicsodák) férfi tagja rám mondta eme jelzőt (mellettünk elhaladva), amit meghallott párom.
Annyira nem idegesít, ki mit gondol rólam, hogy meg sem néztem, kikről van szó. Csak mosolyogtam, tulajdonképpen röhögtem, mint a jól tartott lovak a karámon belül. Szóval megjegyeztek valamely Don Quijote megmozdulásom alkalmából, amikor erősen megkérdőjelezendő, mi közöm ahhoz, hogy a növényeket teljesen megzabálja a borostyán stb., stb., nem tudok átlépni az emberek közömbösségén. Próbálom őket összehangolni: sétálás közben az agyon-gyötört gáton kedvesen köszönök valakinek (bár nem ismerem) és ő pedig mogorván, összeszorított ajkakkal elvonul mellettem.
Még szép, hogy – nem vagyok mindig finom és nőies – utána kiáltok:
- Illik köszönni, zombikám! – Csak úgy süvölt a hangom a tönkretett gát tetején, ami szintén arról szól, hogy a természet pusztításán fáradoznak egyesek teljes gőzzel.
Igen, a mai szülők nem tanítják meg a gyerekeiket a köszönésre, mások tiszteletére. Az idősebb korosztály meg miért alkalmazkodik a mai korra jellemző lelketlen viselkedési stílushoz? Persze mindig ott van: tisztelet a kivételnek.
Szívesen megkérdeztem volna – jól a szemükbe nézve, nem pillogva össze-vissza, nem forgatva a fejemet, mint amikor a napraforgó keresi az éltető napsugarakat -, tessék mondani, az utóbbi egy évben hányszor szedte fel a szemetet olyan helyen, amely több kilométer távolságban volt otthonától, esetleg a kerítésétől két méterre? Hányszor segített állatnak, növénynek, nehezen közlekedő ember társának, hogy tovább tudjanak élni és örülni a rövid kis életüknek, a megismételhetetlennek? Legalább is ebben az alakzaban, amit kaptunk a jó Istentől?
Erről a napraforgósról jut eszembe, hogy egy nőci felszállt a metróra, leült, és hihetetlenül vigyázott arra, nehogy véletlenül valaki rá pillantson vagy pláne, hogy ő valaki szemébe nézzen, esetleg egyenesen rá. Ezért folyamatosan kerülte a szemkontaktust, a nem létező repedéseket figyelte. Ha jött be az ajtón több utas, akkor inkább a cipőket mustrálta. Szegény pára! Ha valaki azt gondolja, hogy ez egy ritka jelenség, téved!
Miről szól az élete? Csak arról, hogy együnk, igyunk és még egy kis böfi is beleférjen? Elgondolkodott-e azon, hogy valaha is tett-e valami hasznos dolgot, aminek mások látták elsősorban a hasznát vagy pedig csak azért született meg, hogy károkat okozzon a környezetének?
Szóval, boldog vagyok, mert a zombik társadalmából egy kissé kilógok, ráadásul még a konteósok egyre bővülő csoportjába is már régről bele tartozom. (Ismétlésképpen: konteós = gondolkodó ember.) Szóval, élem az életem, mélyítem a gödröm, hogy amikor elpatkolok, kényelmesen beleférjek.
A Simonék félrebeszélnek sorozat kedvelőinek ajánlom, hogy a KATEGÓRIÁBAN nézzenek körül: https://simonmara.com/category/simonek-felrebeszelnek/
Ha barangolni akarsz a blogom lankáin, megteheted!
INSTAGRAM: simonmara54
(melyet ritkán látogatok)
—
én is is igy látom az egyre több zombit és nem is hagyom szó nélkül a viselkedésüket és rombolásukat-muszáj megtennünk, ha a többiek is zombik
Nem árt, ha elgondolkodnak. Mert az, ugye nem bolondság, hogy kipusztítják a természetet maguk körül, és végül egy sivatagban találják magukat.
Igen, nem szabad szótlanul tűrni a tűrhetetlent, mert akkor csak felbátorodnak.
Üdv: Mara
Bár harcosabb életet választunk, de legalább nem érzem úgy, hogy kiköpött moslékként tengetem életem.
Üdv: Mara