Sajnos meghalt a világbéke egyik csodálatos, szőrmók képviselője, Poci. Öt év boldogságot adott nekünk, akik ismerhettük és közelében lehettünk. A környék szeretett négy lábúja volt. Elmondhatom, kivételezettnek tartottuk magunkat általa. Ő volt az a személy, aki tele volt nyugalommal, szeretettel, megértéssel. Mindig mindenkit szóhoz engedett jutni, soha nem ugatott le senkit sem az erőszak nevében csak azért, hogy neki legyen igaza. Tanulhattak volna tőle ember társaim.
Ha éhes volt, oda ült az etető helyére, és dorombolt türelmesen, amíg nem kapta meg ennivalóját. Soha nem követelőzött.
Most éppen Joci – a legkisebb – és Poci reggelizik békésen egymás mellett:
Először úgy voltam – amikor megtudtam Ernőtől, hogy látta holttestét nem messze tőlünk az út mentén -, hogy nem mondom el senkinek sem, mi nyomja a szívem. Alapjában véve nem akarom, hogy sajnáljatok, de aztán aludtam erre az érzésre, és inkább kiírom bánatom, bár ettől még nem fog feltámadni ez a csodálatos állat. Így is mély hálát érzek szívemben, hogy öt évig örömködhettem, gyönyörködhettem látványában – ahogy például beslattyogott lompos farkával a házhoz, miután a kerítésre felugrott -, melegség töltötte el szívemet, hogy tudtam, ő létezik nekünk.
Egy gyorsan száguldó autó elgázolta.
- Több ezer macska rohangászik a nagy világban és ütnek el naponta az autók -, próbálta Laci bagatelizálni a történetet.
- Igen, de ő egy különleges macska volt. Ha újra leszületik a Földre, ő lesz a béke nagykövete, tudom -, mondtam mély meggyőződéssel hangomban.
- Most újabb dráma bontogatja szárnyait – sóhajtott Laci lemondóan. Erre már csak sírással tudtam válaszolni.
Jencit sajnálom nagyon, mert ők, ketten barátok voltak. Szinte azt lehetett mondani, hogy ahol az egyik felbukkant, nemsokára a másik társaságára is számíthattunk. Joci, a legifjabb „zenekari tag” viszont nagyon kilóg a sorból, még mindig fenntartással veszik tudomásul a nagy macskáim a kicsi létezését. Jenci (akit két hónaposan bedobtak hozzánk) pedig elvesztette legjobb barátját. Ők, ketten kísértek el engem és Popit az esti sétára, és a fűben menetrendszerűen baráti birkózásba csaptak át. Ez már a múlté. Vajon Jenci jön-e velünk este sétálni egyedül, miután barátja, Pocira már nem számíthat?
A két jó barát:
Miért csak a múltban lehet boldog az ember? Épp, miközben tegnapelőtt autóban ülve mentünk fel Pestre Lacival, azon filozofáltunk, hogy bezzeg 10-15 évvel ezelőtt sokkal boldogabbak voltunk. Igen. Csak az a baj, hogy mindig visszamenőleg derül ki ez mindenki számára, hogy „akkor” milyen klassz volt!
És ma mi van? A döghalál kerülget bennünket vagy egyenesen a gutaütés? Nekem, mint ős boldogságkutató őshonosnak kutya-kötelességem a boldogság után szimatolnom még akkor is, ha ez teljesen lehetetlen per-pillanat. Tanácsolom magamnak és nektek: ne engedjük el saját kezünket és a másét sem.
Minél több érzelmi mélységből kihelyezett gyöngyszemeid szóródnak szanaszéjjel, minél több mindent szeretsz tiszta szívből, annál több veszteség érhet, mint a fenti példa is mutatja, mennyire belesántulok Poci elvesztésébe. Sok emberrel beszéltem, akik azért nem akarnak több háziállatot, mert el kellett búcsúzniuk végleg szeretett szőrmelléki családtagjuktól. Ez a gondolkodás – amely szerint menekül a fájdalom elől – végtelen önző gondolat. (Persze meg tudom érteni.)
Ha csak egyetlen ágról szakadt állatnak tudunk segíteni, akkor már nem éltünk hiába. Természetesen ez csak az én véleményem. Szerintem – amíg csak lélegzünk – mindig újból és újból kell kezdenünk bele helyezni szeretetünk magjait a körülöttünk lévő kis és nagy élőlényekbe, amelyek tovább viszik az élet szeretetét, még akkor is ha néha belehalunk, mert a fájdalom mini napalm bombái megvakítottak éppen.
A Simonék félrebeszélnek sorozat kedvelőinek ajánlom, hogy a KATEGÓRIÁBAN nézzenek körül: https://simonmara.com/category/simonek-felrebeszelnek/
Ha barangolni akarsz a blogom lankáin, megteheted!
INSTAGRAM: simonmara54
(melyet ritkán látogatok)
