Szöszi-NET (117.) Kár volt megszólalnom!

Utaztam a vonaton hosszan, elnyújtottan, mivel 2,5 órás útról volt szó. Sajnos a szerelésem nem felelt meg a körülményeknek: alulöltözöttnek számítottam. Ez azt jelentette, hogy mivel a buszon is és a vonaton is áttértek a teljes fagyasztásos (nem fogyasztásos) eljárásra, a légkondi „áldásos” tevékenysége elől elbújni lehetetlen volt, mivel a távolsági buszon is és a vonaton is központilag fúvatják az utas térbe a jeges, tájfun-szerű levegőt.

Sajnos a derekam irtóra nem bírja a hideget, pláne, ha úgy érzem, teljesen védtelen vagyok. Na, most arra gondoltam másfél órás fagyoskodás után, valamit kellene tennem: keresnem kell egy olyan helyet, ahová a hideg nem hatol be. Esküszöm úgy éreztem, hogy szinte a leborotvált szörzetem közé is besüvített a jeges fuvallat. Kerestem egy helyet, és megtaláltam: a vagon egy távolabbi részében bicajszállításra is szakosodtak. Hála Istennek, itt nincs légkondi. Bicikli sem volt, viszont lehajtható ülőhelyek igen. Két fiatalember is itt foglalt helyet és nyomkodta a mobilját vadul. Ez a vonat IC (intercity) volt, tehát helyjegyük kellett, hogy legyen a srácoknak is, de mégis ezt a helyet választották.

Annyira agyon voltam fagyva, valamint lumbago közeli állapotba kerültem, tehát nem kérdeztem meg őket – mint ahogy egyébként normál esetben történt volna -, hogy ők miért nem a helyükön ülnek?

Ám míg erre a békés kis szigetre nem bukkantam, szenvedtem, mint a kutya. Ha valakit fizikailag torpedóznak meg, az egész immunrendszere tiltakozik, az összes energiája a túlélésre koncentrál. Ráadásul az elmúlt éjszaka nyugtalanul aludtam, és ennél fogva nem is pihentem ki magam. A műanyag asztalra előre dőltem, és elaludtam, pedig járművön aludni nem szoktam soha. Arra ébredtem – ki tudja hány perc után -, hogy a mellettem levő asztalnál még mindig teljes, magabiztos hangerővel, meg nem támadhatóan egy középkorú férfi számolt be a mellette ülő társának, hogy milyen szerszámokat szokott használni a különböző autó-meghibásodások alkalmával. Azonos hangerővel, azonos ritmusban ütődtek a szavak az agyam domborművéhez, és ez a szituáció is erősen emlékeztetett az aktuális tehetetlenségre.

Ekkor – hogy meg ne őrüljek -, megnyikkantam, önként, de nem dalolva. Valószínűleg a káros gázokat szavakba csomagoltan szoktam magamból kieregetni – mások helyett is:

• Tessék mondani, nem lehetne egy kicsit halkabbra fogni? Nem biztos, hogy mindenki kíváncsi a vég nélküli beszámolójára. – És visszahanyatlottam a rideg műanyag asztalra.

Már nem tudom mit motyogott az egyébként derék kinézetű férfi, de ekkor már a rövid párbeszéd kiverte a helyzeti nyomor feledésére teljesen alkalmas álmot a szememből, és levezetésképpen az asztallal szemben levő két személyhez intéztem szavaimat – bár ne tettem volna:

• Ez pont olyan, mint amikor nem egyszer tapasztaltam, hogy a járművökön – akár egy órán át – a cigányok telefonálnak, mindezt olyan hangosan teszik, hogy tulajdonképpen az egész busz ebben az információgazdagságban fürdik annak ellenére, hogy baromira nem vágyik azon személy magánéletének minden rezdülésével azonosulni.

Persze félrenéztem az előttem levő 40 és 50 év közötti hölgy személyét illetően, mert én mexikóinak vagy mit tudom én milyen nemzetiségűnek gondoltam, már ami a származását illeti.

Fel volt háborodva, mivel semmi kétsége nem volt afelől, hogy rasszista vagyok, és majd ő megmutatja, hogy mi történik akkor, ha ő elkezd hangoskodni.

• Ismernie kellene a cigányok temperamentumát, akkor nem háborodna fel ennyire -, mondtam, miután már tisztában voltam, hogy pont jónak címzem, aki szintén cigány származású volt. Nem hagytam magamat azonban, e képen fejeztem be csúfos szereplésemet: – Mellesleg évtizedekig volt egy cigány barátnőm, amíg szegény meg nem halt.

Ezen vonaton még minden rendben volt, nem szuszogtak minden ülőhelyen utasok, szépen el voltam, mint a befőtt. Igen, kúlturáltak az IC vonatok, csak a vécére ne kellene elmenni.

Amikor Lacházán leszálltam a buszról, amellyel Budapestről utaztam oda, már alig volt bennem élet, mivel, hogy a buszon is szigorúan leszedálták a népet. Már alig mozogtam, csak araszoltam, mint egy igazi, valódi vénasszony. Elmondhattam minden további nélkül: igen kutyául éreztem magamat. Laci kiszállt a kocsiból, amivel elém jött, hogy megnézze: tényleg annyira kripli az ő asszonya? Tényleg!

• Mi a fenének kell neked mindig valahová menned? Nem megmondtam, hogy maradj otthon?

Ahogy ismerem magamat, nem maradok a fenekemen továbbra sem. Viszont levontam a tanulságot. Legközelebb téli kabáttal leszek felszerelkezve.

Ha barangolni akarsz a blogom lankáin, megteheted!