Szöszi-NET (120.) A csodálatos Erdély – avagy hol a határ?

Amikor itthon az én kis kuckómban megpróbáltam felmérni, hogy mire is vállalkozom, amikor a hat napos buszos kirándulásomról (2023. 09.09-09.14-ig) készült videókat és fotókat szeretném beszőni a blogomba, határozottan az volt az érzésem, hogy fizikai képtelenség mindent rátok zúdítani.

Ahogy a magyar határt elhagytuk, éreztem, a vérem kicserélődik az érhálózatomban. A magyar vér a pirosnál is pirosabban csörgedezik testünk összes hajlatában. (Nem hiába jártunk Segesváron, ahol egy ház falára rögzített tábla tanúsága szerint ott született Drakula. Állítólag kettő, másik helyen is ki van táblázva ez a világra szóló esemény. Ezek után most már mesélhetnek bármit!)

Ha már Segesvárat emlegettem, íme néhány fotó. Nem gondoltam volna, hogy mennyire sok időt kellett volna igazság szerint eltölteni ott ahhoz, hogy azt mondhassam: igen, jártam ott:

Tamási Áron, Kossuth-díjas magyar író szülői háza Farkaslakán. Itt is micsoda fantasztikus faragott  székely kapukban gyönyörködhettünk. Ilyen a beköszöntő kép is.

Marosvásárhelyen is sok látnivaló van. Közülük a román ortodox székesegyházat (másnéven a Mennybe-menetel Székesegyházat) is melegen ajánlom figyelmetekbe:

A nagyváradi római katolikus székesegyházat szent László alapította, akit valószínűleg csak 1119-ben temettek ide. 

Rövid kis körbe-tekintés a templom belsejében:

Ti tudtátok, hogy egy földre szállt angyal él köztetek? Azért álltam a csillár alá, mert tudtam, a templomban nem omlik a fejemre a plafon, még akkor sem, ha nem teljesen igaz, amit állítok.

Gyergyószárhegy, Lázár kastély

Most pedig egy kicsit részletesebben, egy aranyos idegenvezető hölgy tolmácsolásában. Igazi csemege volt ez a program is:

Akik nem hagyják ott Erdélyt, makacs emberek. Ragaszkodnak hazájukhoz, az ősi természethez, az ősök által beszélt magyar nyelvhez, az ősi történelemhez, amelyet oly nagy kedvvel hamisítanak meg napjainkban is. Jellemző, hogy akármerre mentünk buszunkkal, az út mentén láthattuk a román és EU-s zászlókat, mintegy jelezve: ez a terület a miénk. Bár az is igaz – és ezzel a hatóság összes közkatonája is tisztában van: lehet, hogy a terület az „övék”, de a lelkekre, a gondolkodás-módra nem sikerült rá tenni patáikat.

Most is, mint minden úti élmény-beszámolómnál már jeleztem: nem törekszem teljességre, inkább csak kedvet szeretnék fakasztani benneteket. Olyan tiszta, friss patakot akarok felszínre hozni, ami arra sarkall benneteket, hogy ti is meg akarjátok látni, pórusaitokban érezni Erdély fantasztikus sokszínűségét. Ma reggel, már jó pár nappal a hazatérésem után, rájöttem egy igazságra. Erdélyre mi jellemző összességében, miért vált ki belőlünk csodálatot, örök kíváncsiságot. A természet nagysága találkozik az emberi nagysággal.

Példával alapozom meg állításomat: Farkaslakán és ahol megszálltunk, mindenütt azt tapasztaltam, hogy a családok összefognak. A fiatalok nem mennek külföldre vagy más városokba. Megértik, hogy ha egységre törekednek, megsokszorozódik erejük. A család minden tagja részt vesz a vállalkozásban. A fiú gyereknek ruhatisztítója van, a lány a vendégek ellátásában vesz részt, az anya koordinál, és ott segít be, ahol éppen kell. És mindezt kellő emberszeretettel végzik, semmi felesleges hangoskodás. A cél, hogy a vendégek jól érezzék magukat, és visszatérjenek. A haza szeretete, a népszokások ápolása sokkal nagyobb szerepet tölt be az erdélyi emberek életében, ezért más a tartásuk, még a tekintetük is fényesebb.

Ezzel szemben Magyarországon sok családnál a fiatalok elmennek akár mosogatni is külföldre, közben a családi vállalkozás, ami pedig megélhetést eredményezne, azt meg dobják a sutba. Nekik más kell, más az útjuk, mondják a fiatalok.

Útközben rengeteget kísérleteztem, hogy miképpen láttassam veletek, milyen szuper élmény volt a méltóságteljes fenyőerdők szemlélése a busz ablakából.

Ennek pedig az lett a következménye, hogy lemerült a mobil telefonom, és a Békás-szorosban már egy képet sem tudtam készíteni, csak úgy, hogy egyik úti társam kölcsönadta a gépét, és azt, az általam készített videót most be is illesztem ebbe a blogomba. (A Békás-szorosról többek között itt lehet információkat begyűjteni.)

Farkaslaki falunap:

Együtt a család:

Na, meglepett, hogy végre be tudtam varázsolni egy videót ebbe a blogomba. Kb. másfél órámba tellett. Csak tudnám, mi tartott ilyen sokáig? Ezt a sóbányát feltétlenül meg kell nézni, ha már oda sodor bennünket a szél:

A Gyilkos-tónál lekapcsolódtam a csoportról. Állandóan szembesülök ugyanis azzal a ténnyel, hogy amerre járunk, mindenütt gyógyfürdők. Mások állnak sorban a pénztárablakoknál, majd boldogan úszkálnak, tavak, isteni jó idő, mi meg csak caplatunk a turisták vég nélküli útján.

Ebből elég, s ne tovább! Én pedig fürödni akarok! Fürdőruhám ugyan nem volt, de ismertek, ez nem lehet akadály. Tudjátok, nem akarásnak nyögés a vége. Ennek a strandnak fekete színű, sós vize van, tehát aki nem tud úszni, még az is lufiként fent marad a víz tetején.

Ha már a Gyilkos-tónál jártunk, egy-két fotót készítettem. Arany szabály, csak az menjen csónakázni, aki tud is evezni, mert bizony volt már olyan eset, hogy ki kellett menteni a csónakázókat a vízből, mert fogalmuk sem volt arról, hogy merre van az előre vagy a hátra.

Nem állom meg szó nélkül: buszunkkal átsuhanva Bánffyhunyadon, feltűnők voltak ezek a cifra részletektől nem mentes, több szintes paloták, amelyeket – egymást túllicitálva – a külföldön dolgozó cigányok húznak fel gyors ütemben. Embereket nem látsz az épületekben és az utcákon, sem kisgyerekeket, sem nőket, legfeljebb öreg mamát és papát, ahogy éppen araszolnak ki a kapun. Hogy mikor fogják ezeket a hatalmas, sok szobás villákat használni? Ki tudja:

Ahogy elhagyjuk a román határt, hazai (magyar) földön gurulva tovább, „megnyugvás” tölti el lelkem, mert az elsuhanó tájak beszédesek: hatalmas területeket foglalnak el a különböző külföldi érdekeltségű vállalkozások, ipari telepek, megkezdett földmunkák, amelyeket soha nem fejeznek be, napelem parkok, a hatalmas szemét-telepek – amelyek csak úgy nőnek ki a földből. Virágzik a használt akku és veszélyes hulladék szabad ég alatt történő szabálytalan tárolása. Termőföld „természetesen” egyre kevesebb. Én nem értem, a román szomszédjaink miért tudják, hogy melyek az ő érdekeik? Itthon pedig a mi drága politikusaink mivel foglalkoznak? Olyan magas fizetésért akár már jól is csinálhatnák…

Csoda, ha a szemem előtt elvonuló tájtól teljesen depressziós leszek? S mindez azért következik be, mert a két ország közti kontraszt szívbe markolóan érzékelhető!

Romániában pedig mit láttam a fentivel ellentétben? Rendezett növénytermesztést, zöld legelőkön szarvasmarhák legelésztek békésen. Szép házak és autók. (Igaz, itthon is látni ugyanezt.) Még egy lovat is láttam egészen a magasban, fent a domb tetején. El nem tudom képzelni, hogyan került fel oda. Mindenesetre, ha bemegyünk egy élelmiszer boltba, tapasztalhatjuk: az ottani árak teljesen normálisak, pedig ez az ország is határos Ukrajnával, és hivatkozhatnának, hogy háborús övezetbe tartoznak, ezért szabadul el az infláció. Itt minden területnek van gazdája. Magyarországon pedig semminek sincs gazdája, a rossz megoldásoknak biztos nem.

Ami még kuriózum-számba ment: Ica barátnőm hívta fel a figyelmem erre a jelenségre, amiből sok minden következik. Akármilyen gyerek csoportot (óvodásokat, iskolásokat) láttunk Romániában, nem láttunk dundi, sőt, mondhatnám kövér gyerekeket, legyen az öt évesek vagy tíz vagy húsz évesek. Tehát egészségesen táplálkoznak, nem úgy, mint Magyarországon.

Az az igazság, sokat lehetne keseregni, miért és hogyan is teszik tönkre az országot és ezt miért hagyjuk. Ezzel a témával elsősorban a fiataloknak kellene foglalkozniuk. Állítólag előttük az élet! Lehet, hogy nincsenek tisztában ezzel? Hol van a küldetéstudat másokért és magukért!

Tudom, az ősi magyar föld, Erdély téma szerteágazó, Románia mindent ki akar belőle venni, fejleszteni viszont semmit sem hajlandó. Ennek viszont van egy előnye: sokkal természetközelibbek, és ez által sokkal egészségesebben élnek az ott lakók.

Rengeteg más vélemény és annak pont az ellenkezője is igaz, és tény, hogy az egészségügyben sem nagyon jeleskednek a románok, mint ahogy nálunk is mélyrepülésbe taszítják az egészségügyi ellátást. Valaki mesélte, hogy Erdélyben a súlyos égési sérülteket nem is tudnák ellátni, őket határon túlra kell szállítani. És ez a férfi – akivel bicikli túrázás közben találkoztunk – azt mondta, hogy Erdély olyan, mintha valaki lopott autót vásárolna, amibe semmit nem fektet bele, mert tudja, bármikor vissza-vehetik tőle.

A történelmi Erdély területén, a Magyar Királyi Államvasutak legkeletibb, 30. számú őrháza, amelyet 2008-ban hozták helyre Gyimesbükkön. Itt őrködni a történelmi határvonalon felér egy küldetéssel.

Beleszédültem, hogy most ténylegesen hol van a határ? Válasz: „Ott, ahol a ló már nem tudott vágtában haladni…”