Férjem, László király (2023. április 29-én, hajnal 3 órakor) kinyilatkoztatta: „én bizony nem gyűrődnék ennyit”. Persze mindenkinek igaza van az élet küzdőterén. Én azon elv alapján működök, hogy az idő kiszitálja a rossz élményeket, és elfelejtjük a tényleges – pláne, ha felesleges – erőfeszítéseket, amelyek átjárják egész testünket. És csak a jóra emlékezünk. Ezen napon viszont erősen meg kellett feszítenünk magunkat, hogy a figyelemre méltó élményt átszűrjük aranyfonatos szitánkon.
Ha valaki hosszú lére tudja ereszteni mondanivalóját, az én vagyok, a semmiről is szemrebbenés nélkül tudok egy egész glosszát írni, bár most megpróbálom az ellenkezőjét. Lássuk! Sikerül-e?
Hatalmas gyűrődés jellemezte „vízre bocsátásomat” ezen szombat hajnalán, pedig időben kint voltam a kiskunlacházi távolsági buszmegállóban. Egy jól megtermett fiatal hölgy is ott ácsorgott kora reggel, 4:30-kor.
- Remélem, időben jön a buszunk -, kezdtem, amely azt jelentette, hogy a karmester beintett a zenekarnak a nyitány behangolására. Ám a termetes hölgy emígyen reagált:
- Nem ide jön a pesti busz – ami pedig nekem teljesen evidensnek tűnt -, hanem a CBA elől.
Még köszönni is elfelejtettem, mert miközben éppen rá akartam hangolódni az ideiglenes beszélgető partnerem hullámhosszára, már erősen buszérkezési stádiumba kerültünk. El kezdtem száguldani a megadott irányba, és a sarkon túl már fel is tűnt a busz, amelyre szálltak fel az utasok. Időben besiklottam, mint a csuszamlós hal az iszákba.
Természetesen, ha az „üzlet” beindul, nincs megállás. A Népligeti buszpályaudvarnál felszálltam az 1-es villamosra, és arra gondoltam, hogy jól tudom, mire is kell átszállnom, hogy a Műjégpályához jussak hamarosan, ám ahogy néztem a megállókat, megrettenve láttam, hogy egy megállóval később szálltam le. Lelkemben ekkor nagy kavarodás történt, hiszen rájöttem, tudatlanságomhoz semmi kétség, ám egy értelmes arcot nem láttam a villamos megállójában, akitől meg tudtam volna kérdezni: tessék mondani…
Lázasan szálltam át egyik járműről a másikra, amelyek ráadásul irtó nehezen akartak megérkezni, mivel munkaszüneti napról volt szó.
Az idegeim már kinyúltak, de tudtam, nem adhatom fel, hiszen az Adútours utazási iroda busza már megtelt a kalandvágyó utasokkal, csak én nem vagyok sehol. Tehát nagy nehezen belőttem magamat a helyes irányba – hittem én. Kiderült, hogy még sem olyan egyszerű, ahogy gondoltam. És megint átszálltam – most már – egy trolira. (Már nem tudom, hányadik jármű belsejét pásztáztam át kétségbeeséstől meggyötört ábrázattal. Ha valaki megfigyelt volna, akár azt is feltételezhette volna, hogy valami merényletre készülök.
Közben barátnőim telefonáltak, lemondással hangjukban, hogy hol vagyok. Már csak rám várnak, és mindjárt elindulnak nélkülem.
Igen, sikerült. Befutottam. Lélekszakadva. A napi edzés megtörtént nehezítetten, hiszen mindenféle haszontalan dologgal tömött hátitáskát cipeltem pluszban a hátamon.
Az első program, a tavas barlang (hinterbrühli tavasbarlang, másnéven a Seegrotte) volt. Engem első- és utolsó sorban maga a tórendszer érdekelt, persze ebből csak épp egy kis ízelítőt kaptunk, ami érthető, hiszen sok pénzbe került volna, ha a villany vízi járművel még nagyobb kört írtunk volna le. Nekem a többi csak felesleges időtöltésnek tűnt. Nem érdekelt a II. világháború alatti repülőgépgyár a barlang mélyén.
Az sem, hogy eredeti eszközöket nézhetünk meg:
Egyedül az ütötte meg a fülemet – miközben már tervezgettem, hogy miképpen lehetne minél előbb a felszínre jutni friss levegőért -, hogy a teljes sötétségre ítélt szegény lovak 20 éven keresztül cigőlték inukat megszakítva a csillékbe pakolt, kibányászott gipszet, és gyakorlatilag megvakultak, mert a sötétben soha nem is tudták használni szemüket.
Ez akár tanmese is lehetne, ami arról szól, mi van akkor, ha nem használjuk a végtagjainkat… (Tudjátok: az a vég nélküli fránya tévénézés, internetezés!)
Második helyszínünk – amire annyira fentük a fogunkat – a Schönbrunni kastély látogatása. Már az előcsarnokban kanyargunk reménnyel telt szívvel hosszú, tömött sorban a jegypénztárak előtt, amikor nagy nehezen kiderült, hogy persze megnézhetjük Sissi kedvenc osztrák kastélyát, de csak másnap!
Na, ez jól esett nekünk. Ezért keltem én pld. hajnal 3-kor, ezért szerencsétlenkedtem annyit, hogy felszállhassak a buszra stb. stb., hogy azt vágják a képünkbe: nem mehetünk be a kastélyba. Ehhez az esőáztatta programhoz – hiszen állandóan zivatarokat kaptunk a nyakunkba – kellett ez a hideg zuhany.
Idegenvezetőnk próbálta mosdatni az utazási irodát, de nem járt sikerrel. Az irodának kutya kötelessége lett volna lecsekkolni az osztrákokkal, hogy lehetséges-e bemenni a kastélyba szombaton. Különösen igaz ez a mostani zűrös körülményekre való tekintettel, amikor minden pillanatok alatt változik. Nem voltunk annyira elrepülve attól sem, hogy a vezetőnk azt mondta, ilyen még nem történt 30 év alatt. Kösz!
Ráadásul az időjárás is annyira szeszélyes volt, hogy pillanatok alatt el lehetett ázni annak ellenére, hogy vittünk magunkkal esernyőt. Egy ilyen gyors, alapos zápor elől bemenekültünk a hatalmas területet magába foglaló park legmagasabb pontján pöffeszkedő kávézóba, illetve reggelizésre használt, monumentális épületbe, amely Mária Terézia magyar királynő kedvenc regeliztető épülete volt, a Gloriette-be. (Már régen löktem ki magamból ilyen hosszú mondatot…) Ide cipelték fel tespedt életmódját jól tükröző, filigránnak egyáltalán nem nevezhető fenséges lényét egy speciális széken.
https://www.youtube.com/watch?v=0mXOmdTZTL0
Gyakorlatilag én is el tudnám képzelni, hogy itt reggelizzek időnként, bár köszönöm szépen, nem kérném, hogy felcipeljenek székestől. Sokkal jobban szeretem a mozgást.
A parkban egész nap lehetne bolyongani, és a merev szabályossággal megnyírt növények közönyösen figyelnék, ahogy időről időre menekülőre fogjuk, mivel az eső el kezd szakadni:
Kocogjunk tovább:
Sajnos ebben a bejegyzésemben nem tudlak benneteket elkápráztatni semmiféle fantasztikus témával, mint pld. a Schönbrunni kastély tükörtermével, de tudjátok: ami késik, az nem múlik.
Viszont ha hiszitek, ha nem, a természet kárpótolt csoda teremtésével, mert hazafelé az úton egész eget átölelő szivárványt láttunk szinte a lábunk előtt hömpölyögve. Még sosem láttam ennyire lélegzetelállító szögből, testközelben ezt a csodálatos jelenséget. Ezért már érdemes volt felkelnem hajnal 3-kor!
A Szöszi-NET sorozat kedvelőinek ajánlom, hogy ebben a KATEGÓRIÁBAN is nézzenek körül bátran: https://simonmara.com/category/szosszenetek/
Ha barangolni akarsz a blogom lankáin, megteheted!
INSTAGRAM: simonmara54
(melyet ritkán látogatok)
