Simonék félrebeszélnek (129.) Lehet csendben üvölteni?

Megint rinyál az öreglány! – gondoljátok, és igazatok van. Már többször jeleztem, karcoltam ezt a témát, de csak maximum forgácsok pattogtak körülöttem, és a szemembe pattanva éktelen fájdalmat okoztak szívemben.

A minap ismét favágók bukkantak fel a közelünkben: jöttek két hatalmas fát megnyesegetni, mert félő volt, hogy ha eldőlnek, akkor házat találnak. Ez a félelem akkor ette bele magát a fák erős megnyesését elrendelő férfi lelkébe, amikor év elején hatalmas nagy esőzések, áradások voltak jellemzők, hogy a talajvíz is erősen veszélyeztetett bennünket. A mögöttünk levő erdőben levő kis tavacska egészen kitolta határait, a fák gyökérzete tocsogott a sok esővíztől.

Míg egyesek azzal törődnek, hogy ember társaikat hogyan tudják veretes hazugságokkal mocsárszinten tartani, mások pedig azon agyalnak, miért harapódzott el szinte járvány-szerűen, hogy a fákat haza vágják teljesen vagy olyan mértékben megcsonkítják, hogy egyetlen kis satnya ágat sem hagynak meg segítséget nyújtva a túlélésükhöz.

Fél óra alatt kinyírják visszafordíthatatlanul a csodálatos élőlényeket, amely élőlények sok-sok évtized alatt növesztették águkat és hizlalták erős törzsüket az égbe törve, hogy bennünket szolgáljanak.

Arra a gondolatra, hogy a fák nem tudnak kiállni magukért, legfeljebb állva meghalnak, nem bírtam magamat türtőztetni, és felnyarvintottam, felsírtam, felkiáltottam és felvázoltam a közös egünkre egy gondolatot, amely fájdalmas, erős sürgető érzésről tanúskodik – mintha nyiszitáló fűrésszel metszették volna ketté szívemet:

„Nem lehetne egy kicsit kíméletesebben előadni a nagy önvédelmi projektet?”

„Nem. Jó lesz az úgy.” Vagy valami ahhoz hasonló volt a válasz, de én ne szóljak bele, pedig az, hogy jóval kevesebb oxigént termelnek a fák (a hűs árnyékról ne is beszéljek), nem az én lehetőségeim megnyirbálásáról is szól a történet? (Most ha jól meggondolom: mi vagyok? Egy légypiszok.) Egyébként a hörgő légkondival nem oldanak meg semmit sem.

Már megszoktam – mivel vidéken élek jó pár éve -, hogy az emberek egyszerűen leugatják a másik fejét, ha nem tetszik, amit hallanak. Sőt! Tovább megyek: nem is hallgatják meg a másikat, mivel a szerencsétlenbe fojtják a szót… Pedig meg lehetne beszélni, hátha jót mond a másik. Ráadásul a tövében levágott gyönyörű, egészséges fa ágait nem lehet visszavarrni, ha mégis meggondolnák magukat.  Viszont ha nem szólok, belebetegszem arra gondolatra, hogy a fák nem tudják megvédeni magukat.

Sajnos kiskoromban is megvédtem a gyengébbeket. Én már csak így születtem. Nem néztem, hogy nálamnál erősebb gyerekkel fordultam szembe, másokat megvédve.

Ha csak a telekhatárainkon belül tudunk gondolkodni – bár sokszor ott sem -, akkor azt vesszük észre, hogy nyáron, amikor a magas hőmérséklet miatt már csak hápogni tudunk, mert hagytuk, hogy a fákat kivágják.

És ez még csak hagyján, hiszen nekünk, idősebb embereknek már nem sok van hátra, de itt van az ifjúság. Nekik mi jut? Ők már nem fognak olyanra visszaemlékezni, hogy milyen jó volt egy komoly kis erdőség tőszomszédságában élni, mert ott a levegő hűsített bennünket és oxigént adott nekünk a legnagyobb hőség idején is. Hiába megy éjjel-nappal a légkondi, ám, ahogy elhagyják a házat, már levegő után kapkodnak.

MIÉRT?

Átnyargaltam a favágást elrendelő családhoz, és mint egy eszelős némber, felsírtam, feljajgattam a háza népét: nem lehetne valamit tenni, hogy ne teljesen vágják le az ágakat. Nem lehetett.

Viszont Kérdőre vontam valakiket, akik ezt irtó rossz néven vették. Nem látták, hogy nekem ehhez a fakivágáshoz semmiféle érdekem nem fűződik, semmiféle anyagi előnnyel nem jár. Én a fákért kezdtem el siránkozni, mint az a bizonyos fürdős qurva. Ha nem tettem volna, akkor erős gyomorgörccsel feküdtem volna le aznap. Viszont így elértem, hogy egy gonosz nőnek tartanak, aki beleszól mások dolgába. Ennyit értem el.

Tudom, tudom, mert mi van akkor ha kidől a fa? És mi van akkor, ha valaki megszületik? Na, és mi van akkor, ha valaki szerelmes lesz? Na, és mi van akkor, ha valaki kutyát fogad be menhelyről? És mi van akkor – gondoljatok csak bele -, ha egy kutya megharap bennünket és így tovább, és így tovább.

Elismerem, a fa kidőlhet, és – talán, de egyáltalán nem biztos – pont a ház sarkára dől, az igen nagy pech. De miért kell a fát teljesen ellehetetleníteni, hogy a teljesen lecsutakolt törzse marad csak meg, mint egy göcsörtös felkiáltó jel?

A jelenlegi tendencia a következő – vázlatosan: Csak az érdekel, ami a kerten, birtokon belül van, és más semmi. Én tőlem felfordulhat bárki, kivághatják az összes fát körülöttem, nem érdekel. Mennyire tudom irigyelni azokat az embereket, akik így gondolkodnak. Ha meghallják az elektromos fűrész hangját, nem szorul össze a szívük, mintha rajta menne keresztül egy egész hadsereg.

Én sokfelé megyek autóval, HÉV-vel, távolsági autóbusszal, kerékpárral, tehát sokkal többet látok másoknál, akik csak szűk keretek között jönnek-mennek. Ráadásul még ki is nézek a jármű ablakán, mert kíváncsi vagyok, mi változott. Nem temetkezem mobilom internet szolgáltatásába. Ezt tudatosan teszem. Jobb lenne, ha nem lennék annyira kíváncsi, mert bizony amit látok, az szomorú tanúsítványa az érdektelenségnek. Mindenütt kidőlt fák, komló, borostyán és mindenféle kúszó növény elterebélyesedve, amelyek az évek folyamán teljesen megfojtják a fáinkat, bokrainkat.

Tényleg annyira érdekli a kormányt, a polgármesteri hivatalt, a lakosságot az éghajlat-változás, a felmelegedés? Nem hiszem.

Szigetbecsén sétálva, láttam a hirdető táblán, hogy április 25-én takarítási napot rendeznek. Tíz piros pontot kapnak. Remélem, hogy észreveszi valaki Becse lakosa közül, hogy az út menti fákra szinte mindenütt keresztül-kasul felkúsztak a borostyánok, melyek már jócskán a törzsekbe „vájták fogukat”. Van egy csoda aranyos természetvédelmi területük is, ahol szintén a fenti növények tekerednek fel mindenütt a fákra. Meg kellene szabadítani ezektől az élősködőktől a növényeket…

Mire várnak?

A fotón látható fákat kikezdték a kúszó növények (Szigetbecse környezetvédelmi területe):

Sokunknak nem jön le, hogy gyermekeinknek, unokáinknak valóban már egy fűszál sem fog teremni, mert mindent kiirtunk magunk körül különböző címszavak alatt…

• Miért nem tudsz normálisan gondolkodni? – kérdi férjem.
• Mi az, hogy normálisan? – kérdeztem vissza megütközve. – Már úgy érted, hogy az a normális, ha nem érdekel engem olyan téma, ami közvetlenül nem rám tartozik, csak a férfiakra, akik mellesleg háborúkat robbantanak ki a világ minden pontján? Akkor már rég rossz, ha közömbösen figyelném, hogyan vágják ki a gyönyörű, lombot adó fáinkat vagy pusztulnak el maguktól az oxigéntermelő növényeink az út mentén, az erdőkben. Legalább annyi vígaszom legyen, hogy a csodálatos, árnyat adó, madaraknak otthont nyújtó fáimmal üvöltsek csendben, magamba roskadva.

A Simonék félrebeszélnek sorozat kedvelőinek ajánlom, hogy a KATEGÓRIÁBAN nézzenek körül: https://simonmara.com/category/simonek-felrebeszelnek/

Ha barangolni akarsz a blogom lankáin, megteheted!