Simonék félrebeszélnek (116.) Nem minden bokorban terem gomba szakértő

Annyira furcsállottam, hogy ezt a blogot már jó pár héttel ezelőtt megírtam, és erre még csak most eszméltem rá, hogy valamit kellene tennem… (Ráadásul valami beköszöntő fotót is jó lenne beújítani. De honnan, hiszen a mobilomat elvesztettem, tele jó kis felvételekkel.) Aki keres talál, a címe: Fáradtan, de mégis virágos kedvemben. Mellékes, hogy nyári fotó, de a szívekben mindig nyár van, akár télen is.

Amikor ma este kimentünk az utolsó sétálásra Popival és Jencivel, a legfiatalabb macskával, kapunkon belül egy messziről illatozó birsalmával megpakolt zacskót találtam.

Nem kellet sokat törnöm a fejem, hogy ki lehetett a „tettes”, mert tudtam, hogy Andrea lehetett, akinek családjával egy laza baráti kapcsolatban vagyunk. (Ebből a blogból – amelynek a címe: Ráckevei gát felől fúj a szél – kerékpárút épül, de milyen? – is kiderül, barátnőm nemes gondolkodású ember.) Már régebben is abszolúte spontán kialakult egy cserekereskedelem. Én adtam spenótot, paradicsomot, erre Andrea édesapja fogott nekem négy kövér keszeget, amit mind a négy macska, és Popi, valamint én is igen jó néven vettük, miután szép, pirosra megsütöttem a halakat.

Aztán bátyámmal megbeszéltük, hogy a kertjükben egy jó kis szőlő-szüretelést hajtunk végre, na és ha már ott van a gyümölcsökkel roskadozó körtefa, azt is érdemes már leszedni. Persze  a diófáról is már alászánkáztak a vidáman kopogó dió szemek. Mindenért hajolni kell, és miért? Mert az értékért meg kell dolgozni, meg kell hajolni elismerésünk jeléül.

Mint már mondtam, nekem is van diófám, de az a nyolc szem annyira nem homályosította el a látásomat, tehát elhatároztam, hogy nekem diót kell gyűjtenem. És ahogy erre fókuszáltam, állandóan olyan helyekre tévedtem, ahol diók hulltak alá, nekem csak fel kellett azokat szednem a földről. És több hetes gyűjtögetéssel már annyi dió van raktáron, mintha egy nagy fa lenne a kertemben.

Ha valakinek sok van valamiből, a nélkül is csereszabatos lesz, hogy különösebben gondol rá. Paradicsomot vittem Andreáéknak, és halat kaptam vissza. Majd Kálmán bátyám kertjéből vittem nekik apró szemű, de annál édesebb szőlőt. És mára ott termett a kertemben az isteni illatos birsalma. Ebből fogom a birsalmasajtot készíteni, amit aztán úgy eldugom magam elől, hogy meg nem fogom találni.

Na, és tudjátok, a jó szó legalább annyira csereszabatos, azzal sok minden jót lehet elérni, mert hasznos információt lehet beszerezni. Ernőéknél ez jól működik, mert a napokban kutyasétáltatáson kívül még ehető gombából is kaptam tájékoztatást. Vargánya gomba termett a kertemben és csiperke – de csak pár szem -, Ernő láttamoztatásával elkészítettem egy jó kis gombás-tojásos kaját burgul körettel.

Laci:

• Kösz, nem kérek.
• Nem baj -, legalább több marad nekem -, válaszoltam kissé sértődötten. – De ha életben maradok, akkor legközelebb Te is eszel velem gombapörköltet galuskával? – Egy kis gondolkozás után így folytattam: – Ugye nem gondolod, hogy egy hetven éves ember (a gomba szakértő Ernőre célozva), aki gyerek kora óta ismeri az ehető gombákat, és még mellékesen mindig él, nem ismeri fel a csiperkét vagy a vargányát? -, háborodtam fel férjem hitetlenségén, akinek a családjában nem volt egyetlen gomba szakértő sem. Igaz, az én családomban sem, de én legalább hiszek a hétköznapi csodákban: a természet tele van ajándékkal, csak szeretettel és szívünkben mély hálával el kell fogadni azokat.

Laci csak ennyit válaszolt:

• Hüm. 

  

  A Simonék félrebeszélnek sorozat kedvelőinek ajánlom, hogy a KATEGÓRIÁBAN nézzenek körül: https://simonmara.com/category/simonek-felrebeszelnek/

  

  Ha barangolni akarsz a blogom lankáin, megteheted!

  INSTAGRAM: simonmara54

  (melyet ritkán látogatok)