Meghozták a tűzi fát pont amikor egy árvíz-szerű esőzés volt éppen!
Ez nem újság, de valahogy Laci úgy gondolta, hogy ehhez nekem is van valami közöm.
- Meghozták, meghozták! -, és én balra el!
A szokásos menetrend szerint reggel felerősítem magamat annyira, hogy az ágyból ki tudjak kászálódni. Higgyétek el, nagy erőfeszítésembe kerül mindez. Majd reggeli után vagy helyette, ez attól függ, hogy érzem a bélésemet, átmegyek Gizikéhez kávézni. (Most csak egy variációt mondok el – a gyengébbek kedvéért szólok közbe!) Ma is ez történt (2015. június 9-én).
Döncinek nyitva a kapu, úgyhogy nagy boldogan hömpölygött elénk az útra hatalmas bundájában az a picuri kutya.
Attiláék két, ágról szakadt kutyái kerítésen belülről üvöltve hírül adják Ráckeve eme szegletének és egy kicsit a becsieknek is jöttünket – hiszen a határon van a székhelyünk -, Mara és a két kutyája (Csöpi és Popi) kávézni megy.
Ahogy Pipás Béláék portáját elhagyjuk, valamelyik kutyám átrohan a gáton, hogy mozgásba lendítse azon porták (Kis-Duna parti kertek) kutyáit. Olyanok, mint a karmester, beintenek a nagybőgősnek is. Ekkor már akkor a hangzavar, hogy senki nem érti a másik szavát.
Ahogy belépek a házba, mintha bekapcsolnám Gizike rádióadót, Gizike rázendít vég nélküli történeteibe. Gyakorlatilag nem figyel rám, ha valami okosat mondok neki, hogyan tudná megoldani a problémáit.
Ő az a műfaj, aki ragaszkodik a problémáihoz. Ismertek ilyeneket?
Az egyik fia nem ér rá, hogy segítsen a zárat kicserélni, megjavítani a csapot stb. stb. A másik sem ér rá, de ő meg végkép használhatatlan, a saját házát sem festi ki stb. stb. Az unokákra sem lehet számítani, ő pedig állandó rosszullétekkel küszködik. A doktor hol van, hol nincs. Ha mégis rendelne, akkor sem olyan gyógyszert ad és nem úgy kezeli, ahogy kellene.
A templomban a pap mondta, hogy bérmálkodás lesz meg elsőáldozás és lesz egy csomó program, de mikor? Sajnos nem hallotta jól…
Remegett hangja az aggodalomtól, még egy kicsit a hangsúlyt is felvitte, ami szokatlan volt tőle. Hiszen tudjátok, hogy ennél jobban már nem beszélhet valaki ugyanazon tónusban. Az én hedonista lelkemnek szokni kell ezt. Ekkor vonulok ki a napfényre. Gizike pedig automatice követ engem.
- Nézd már, Gizike, nem azt mondtam, hogy segítek a szőlőd rendezésében? Miért nem szóltál? Nem jobb lett volna, ha beszélgetés közben a kezünk is jár? – Ezzel nagy elánnal neki kezdek a szőlő hajtások tüzetes megvizsgálásába, illetve a tövek rendbehozatalába.
Már tíz perce folyik a munka, miközben Gizike rátért négy, Németországban élő hugára, mikor férjem, Laci jön nagy dérrel-durral:
- Azonnal gyere haza! Ott fejezzük be a munkát először.
Látom a meleg nem tett jót férjemnek, szemüvegén a felháborodás párája csapódik le.
Érzem, nincs apelláta.
Otthon még mindig a fűre leterített nejlonon levő fa darabkák és nagyon sok „fa trutyi” várja, hogy végkép eltakarítsuk a színről.
Na, ilyenkor elemében van az én férjem, mert rendezgethet, parancsolgathat.
Amikor már a negyedik felesleges instrukció süvített el közvetlenül a fülem közelében, ezt mondtam:
- De többet ma már semmit! Semmit! -, üvöltöttem csendben. Igen, lehet csendben is üvölteni, csak gyakorlás kérdése az egész.
(Így szeretné a történéseket levezényelni párom, de abból nem kap!)
- Én vagyok a főnök!
- Nem vagy a színházban, ahol te voltál a főnök. Éntőlem azt mondasz, amit akarsz, de ezt is megírom, és nevetve berongyoltam a házba.
Elementáris nevetés tört ki belőlem, s közben arra gondoltam, hogy mind a ketten oroszlán születésűek vagyunk, nehezen viseljük el, ha valaki basáskodik felettünk, és mégis …
A Simonék félrebeszélnek sorozat kedvelőinek ajánlom, hogy a KATEGÓRIÁBAN nézzenek körül: https://simonmara.com/category/simonek-felrebeszelnek/
Ha barangolni akarsz a blogom lankáin, megteheted!
INSTAGRAM: simonmara54
(melyet ritkán látogatok)
